Epilógus

2014.05.24.

 Epilógus

 Kedves olvasók! Hát elérkeztünk ide is. Bevallom mikor elkezdtem, azt gondoltam, hogy sosem fogom befejezni, mert nem lesz hozzá elég ihletem, de végül itt vagyok és befejeztem. El sem tudjátok képzelni milyen boldog vagyok, hogy végig írtam ezt a blogot, de azt elmondanám, hogy hiányozni fog Savannah és Jake története, hisz eléggé hozzám nőttek. Arra is gondoltam, hogy csinálhatnék második évadot, ami nyilván elég rövid lenne, mert csak bemutatnám ezután az életüket, de szerintem az már túl erőltetetté válna, pont így jó. Szóval nem lesz második éved, csak hogy figyelmeztesselek titeket. Viszont nagyon megköszönném, ha így az utolsó részhez, jönne pár komment, amibe elmondjátok, hogy mik nem tetszettek vagy mik tetszettek a blogba. Annak nagyon nagyon nagyon nagyon örülnék. Remélem, tetszeni fog az epilógus, és élvezni fogjátok. Nagyon köszönöm annak a pár olvasónak is akik velem tartottam Jake és Savannah története során, és szeretném megemlíteni a három rendszeres olvasómat is: Eszter Fodor, Dorkuciii és Anna Molnar. Nagyon szépen köszönöm nektek, és a többieknek is. Jó olvasást az utolsó részhez!! 

Puszi,

Kata

- Anya!!!- hallottam a kétségbeesett kiabálást kislányom szájából. 

- Tessék!?- rohantam be aggodalmasan Darcy szobájába. 

- Kyle, letépte Füles fejét.- mondta lebiggyesztett szájjal, majd egyik pillanattól a másikra, elkezdett bőgni. Odamentem hozzá, majd felkaptam a karomba 3 éves lányomat, és elmentem megkeresni Kylet. 

- Kyle!- adtam hangot a keresésemnek, miközben Darcynak magyaráztam, hogy majd összevarrjuk Fülest, amitől szebb lesz mint új korában. Elég sokáig kellett győzködnöm, hogy odaadja nekem, de végül beleegyezett, mert azt mondta neki az a fontos, hogy a plüsse visszatérjen. 

- Mi történt, Anna?- lépett ki Jake, pontosabban a férjem, a dolgozó szobából, majd hozzám érve nyomott egy puszit az arcomra, hogy némileg megnyugodjak, ami sikerült is neki, mert már egyáltalán nem voltam dühös a hat éves fiamra, aki valahol biztos megbújt, mert jól tudja, hogy rossz dolgot tette. 

- Kyle letépte Füles fejét, Darcy előbb még sírt, én meg készülök arra, hogy elbeszélgessek a fiunkkal.

- Hagyd, majd én.- simított végig karomon, miközben ismételten egy csókot nyomott a számra, majd felrohant az emeletre, és hallottam, ahogy elkezd diskurálni Kyle-val. 

 - Hát akkor.- néztem le kislányomra. -Sütünk valamit?

- Pesze.- mondta kihagyva az r betűt, amit még három évesen nem tudott kimondani, amin muszáj volt mosolyognom. Besétáltunk a konyhába, de csak akkor jött a dráma, mert el kellett dönteni, hogy mit süssünk.

- Mit szeretnél sütni? - kérdeztem ismét Darcyt miközben leraktam a pultra, így jobban belátva a konyhát. 

- Cokisz szütit.- mosolygott.

- Már megint, kicsim?- néztem fájdalmasan az édes tüneményre, mert éppenséggel tegnapelőtt is azt kellett, hogy süssek.

- Igen, lyécci, anaaa!

- Jól van, akkor figyelj és tanulj.- mondtam a már szokásos mondatot, amin kislányom szokásosan elnevette magát, olyan önfeledten, hogy öröm volt nézni, milyen gondtalan is az élete. Minden hozzávalót kikészítettem meg kimértem. Miután a megadott mennyiséget összeöntöttem, elkezdtem a kezemmel összekeverni őket, de abban a pillanatba, valaki hátulról derekam köré fonta karjait, majd a nyakamba puszilt, mire én ösztönösen elmosolyodtam és megfordultam. Piszkos kezeimet Jake nyaka köré fontam, vigyázva arra, hogy nehogy összemaszatoljam, de ez pár perc után sikerült, mert megcsókolt. A hasamban lévő pillangók ösztönösen életre keltek én pedig a hajába túrtam, így szépen összekoszolva a haját. Mikor rájöttem mit csinálok, gyorsan elhúzódtam, amitől Jake furán méregetett, de én nem foglalkoztam sokat vele, mert elkezdtem nevetni. A haja az egekbe meredezett, és tele volt apró liszt, cukor, kakaó darabkákkal. 

- Mi van már megint.- kérdezte tőlem Jake egy fájdalmas fintorral az arcán. Hát igen, elég sokszor van az, hogy én kiröhögöm őt, de félreértés ne essék, valamilyen formába mindig visszakapom. Legyen az egy paradicsom a székemen, vagy fogrém a dezodorom helyett. 

- Semmi csak hát elég viccesen festesz, a süti hozzávalóival a hajadban.- amint befejeztem a mondatomat ismét elnevettem magam, ezért észre sem vettem, hogy Jake felkapott és velem a hátán futkározott a házban. Pont mint előbb Darcy, önfeledten nevettem, elfeledkezve egy nagyon fontos dologról amit illene elmondanom férjemnek. Egy másodperc alatt elkomorodtam, amit Jake is észre vett, és aggodalmasan letett a földre. Megfogta a kezemet, és mélyen a szemembe nézve megszólalt: 

- Anna, ugye tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem?- kérdezte még mindig aggodalommal a hangjába. Bármennyire is furán hangzik ez az "Anna", mióta rájött, hogy benne van a nevembe, folyamatosan így hív. Az elején még erősen tiltakoztam, és minden alkalommal mikor kimondta, rákiabáltam, hogy nem teszik ez a név, de mikor rájöttem, hogy semmit nem ér inkább hagytam a fenébe. Sosem hívott "kicsimnek", "édesemnek" vagy ezekhez hasonló dolgoknak, mert szerinte gyönyörű nevem van, és inkább hív azon. Engem meg nem nagyon érdekelt, hisz nekem csak az volt a lényeg, hogy mellettem legyen, nem az, hogy hogy hívjon. 

- Tudom, Jake, az a helyzet, hogy hát...én...én terhes vagyok.- jelentettem ki szorosan lehunyva a szemeimet, félve a reakciójától. De a nagy kirobbanás elmaradt, helyette csak férjem ajkait éreztem ajkaimon, úgyhogy reflexszerűen visszacsókoltam miközben elmosolyodtam. Nem is lehetnék boldogabb. Van egy szerető férjem, kér gyerekem és kilenc hónap múlva jön egy másik. 

 Sokan azt mondják, hogy az idő múltával a szerelem elgyengül, és a végén már semmi nem lesz. Én eddig ezt nem tapasztaltam. Ugyanúgy szeretem Jaket mint tizenegy évvel ezelőtt, sőt szerintem napról napra nagyobb a szerelem köztünk. És reményeim szerint nem is fog soha elmúlni, mert én szeretem Őt, Ő szeret engem, ennél több már nem is kell.

                  

VÉGE

18. fejezet

2014.05.18.

18. fejezet

Sziasztok kedveseim! Hát az a két rész a szünetben nem nagyon jött össze, iszonyúan sajnálom. Sajnos nagyon sok tanulnivalóm volt, utána pedig elutaztunk, nagy örömömre, így nem volt időm. Szerencsére nem sokára vége ennek az iskolaévnek, remélem ti is örültök neki, nem csak én. Emlékeztek, hogy mondtam, hogy nem sok rész lesz már? Az igazság az, hogy ez az utolsó igazi rész. Ezután csak egy epilógust fogok írni, és vége a blognak. Ismétlem: EZ A RÉSZ + EGY EPILÓGUS van már csak hátra.

U.i.: Légyszíves így a végén, kommenteljetek, ahogy csak bírtok, annyira örülnék neki.

xoxo,

Kata

 Az elmúlt napokban mondhatni azt is, hogy beköltöztem a kórházba, csak egy okért. Mert nyilván nem a roppant "kedves" ápolónőkért, orvosokért, klór szagú, steril szobákért élem le itt mindennapjaimat, hanem Jakért. Talán azt is lehetne mondani, hogy a barátságunk a csúcsponton van, ilyen közvetlenek még sosem voltunk egymással, és most tényleg úgy érzem, hogy minden apró kis titkunkat megosztjuk a másikkal, még talán azt is elmondjuk ki milyen fogkrémet használ. Szerintem ez részben azért van, mert mindketten félünk, hogy egy ki nem mondott dolog miatt, megint zátonyra futna a barátságunk, meg persze mert semmi olyat nem tudunk mondani a másiknak, amit szégyenlünk kéne. Szerencsére már a történteket is teljes mértékben megbocsájtottam, így tényleg nulla haraggal tudtunk beszélni egymással. Igaz, hogy elfelejteni nem tudom, de a megbocsájtás gyakran nem a felejtéssel ér fel. Mindenesetre, teljesen őszintén mondhatom, hogy szeretem Jaket. Talán kicsit jobban is mint az baráthoz méltó lenne, de minden erőmmel azon vagyok, hogy ez ne legyen így, és talán már haladtam is ebben a témában. Mindenesetre azt semmiképp nem szeretném, hogy nulla szeretettel tekintsek rá, egyszóval nem szeretném kiölni magamból az iránta érzett szeretetemet.
 Egy hét után, végre kiengedték abból a szörnyű helyből. Khm...akarom mondani kórházból, és ő is beköltözött hozzánk a szállodába, és szerencsére tudtunk tartani egy kis városnézést, én pedig elővehettem "kitűnő" olasz tudásomat, és kérhettem egy fagyit, vagy egy pizza szeletet, vagy lemehettem a boltba, és fizethettem. Szóval roppant fontos dolgokat mondhattam. 
 Aztán szintén egy hét után, pedig Austinnal az oldalunkon, hazamentünk. Jake szülei és testvérei sírva fakadtam, rég nem látott fiuk láttán, és persze Jake láttán is, hisz amíg Olaszországban voltunk, sajnos annyira lefoglalt, először Jake felépülése, később pedig a városnézés, hogy teljesen kiment a fejünkből, hogy értesítenünk kéne a szülőket, hisz biztos agyon aggódhatják magukat, de szerencsére az újralátás örömében, nem csesztek le minket. Megvacsoráztam barátoméknál, igaz, hogy egyáltalán nem akartam, de Laráék anyukája, ragaszkodott hozzá, így nem tehettem mást. Olyan 9 óra körül, elindultam hazafele, de amint kiléptem a kapun és becsuktam, az megint kinyitódott, én pedig érdeklődve néztem át a vállam felett, aztán amint megláttam a felém rohanó alakot, teljes testemben megfordultam, és régi barátként üdvözöltem ölelését. Belefúrtam fejemet nyakába, miután megéreztem, hogy eltűnik alólam a talaj. Ő szorosan fogta derekamat, miközben én ugyanígy tettem csak éppenséggel a karom nem a dereka körül volt, hanem a nyaka körül. Azt kívántam bárcsak soha ne érne véget. Azt kívántam bárcsak ennél több is lehetne közöttünk. Azt kívántam, bárcsak elmondhatnám a valódi érzelmeimet iránta. Azt kívántam, bárcsak Ő is azt érzi irántam, mint én iránta. Azt kívántam, bárcsak örökké mellettem maradna, és soha nem engedne szabadon. Azt kívántam, bárcsak ne kelljen otthagynom Őt ott soha. De sajnos ezekben a mondatokban, mindenhol megtalálható az a "bárcsak" szó ami mindent elront. Hisz pár perc múlva kibújtam öleléséből, így az véget ért. Hisz SOHA sem lesz köztünk több. Hisz nem mondhatom el SOHA az iránta érzett felülmúlhatatlan szerelmet. Hisz Ő SOHA nem fog ugyanúgy érezni irántam. Hisz előbb-utóbb úgyis magamra fog hagyni, vagy talán én Őt. És legvégül, hisz muszáj ott hagynom, mert nem szeretnék még több fájdalmat okozni magamnak. Nem tudom, mikor jutott eszembe ez az ötlet, hogy el kell mennem, de sajnos azóta nem tudom kiverni a fejemből, és ez tűnik a legésszerűbb megoldásnak, mert így magamat is megkímélem a nagyobb csalódásoktól, de a legfontosabb ok, hogy Jaket is. Pár év múlva majd elfelejt, és soha többet nem jutok többé eszébe. Lesz egy másik barátnője, meg egy szerelme, aki helyettesíteni fog engem. Lehet, hogy sosem fogom őt elfelejteni, de legalább Neki örömet fogok okozni. 
 Amint kitéptem magam a karjai közül, elkezdtem futni, és már a szememet szúró könnycseppeknek sem tudtam, többé gátat szabni. Hallottam ahogy még utánam kiabál, de nem szabadott megfordulnom. Ha megfordulok, akkor nem lesz erőm elmennem. Csak futottam, ahogy bírtam, majd a nagyiék házához érve, szinte feltéptem a bejárati ajtó, amin beesve, a nagyiék érdeklődve futottak az előszobába. Egy mosoly futott át arcukon, de amint meglátták könnyes szemeimet, egyből arcukra fagyott a mosolyuk. A nagyi gyorsan odasietett hozzám, és jó szorosan megölelt, majd eltolva magától, letörölte a cseppjeimet. De én gyengének éreztem magam. Olyan távolnak hatott rám rokonom lénye, hogy muszáj volt védelmező karjaiba, zárkóznom. Ő készségesen viszonozta szeretetkitörésemet, majd miután pár perc után (vagy pár óra után) lenyugodtam, elkezdtem elmesélni a történteket, majd azt is, hogy azt tervezem, hogy visszaköltözöm az igazi otthonomba, ahol senki nem tud bántani engem. Mert ha jobban belegondolok, minden baj csak azután kezdődött, hogy idejöttem nyáron. Kezdve azzal, hogy kórházba kerültem (a szerencsétlenségemnek köszönhetően, már az első nap), majd amint felkeltem megismertem Jaket. És ezzel minden elkezdődött. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy sajnálom, hogy idejöttem nyáron, mert akkor talán még mindig utálnám a nagyiékat, pontosabban nem szeretném őket, nem találkoztam volna egy nagyszerű családdal, akikből csak úgy árad a szeretet, és még egy ismeretlent is, mármint engem, tiszta szívükből szeretnek, mármint én ezt vettem észre. Nem ismertem volna meg azt a személyt akit most már a legjobb barátomnak nevezhetek. És nem, nem Jakeről van szó, hanem Laráról. Sosem gondoltam volna, hogy egy magamfajtának, aki egész életében, egyedül volt, barátok nélkül és csak a családjára számíthatott, lesz egy olyan kitűnő barátnője mint nekem. Ebben a pár hónapban mindig magam mellett tudhattam, ha szükségem volt rá. Bármikor felhívhattam, és nem mondta azt, hogy most nem ér rá, mert más elfoglaltsága van, egyszerűen csak átjött hozzám, akár reggel 6 óra volt, vagy akár hajnali 3. És úgy érzem, hogy ezt nem köszöntem meg neki eléggé. De sajnos már nem tehetem, mert akkor nem tudok majd neki hazudni, és biztosan kifogom kotyogni neki, hogy elutazom, ő pedig megfog ebbe gátolni. És legvégül, de nem utolsó sorba, nem ismertem volna meg Jaket. Talán rengeteg szomorúságot, fájdalmat, szenvedést okozott, de azt nem mondhatnám, hogy sajnálom, hogy megismertem. Az nem lenne igaz. Hisz abban a kevés hétben, hónapban, ki tudja már, mikor vele töltöttem az időmet, boldog voltam. Mindig reménykedtem, hogy nem fog elmúlni a barátságunk, és talán ez így is lenne, ha én nem mennék el, de sajnos a barátságunk számomra már akkor zátonyra futott, amint rájöttem, hogy szerelemből szeretem őt, nem csupán barátságból. Talán ha itt maradnék, eltudnám simítani ezt az ügyet, és kitudnám zárni, a gyomromba felröppenő pillangókat, minden alkalommal, ahogy meglátom, tökéletes arcát, barna szemét és haját, de talán nem sikerülne, és akkor szenvedhetnék tovább. Azt pedig semmiképpen nem szeretném. 
 Ahogy befejeztem a történetemet, és a nagyiék elláttak, jó tanácsokkal, meg persze valamilyen szinten, megvigasztaltak, felmentem az emeletre, és egy gyors zuhanyzás után, elővettem a bőröndömet az ágy alól, majd elkezdtem minden bepakolni amit a szobában találtam. Csak a holnapi ruhámat meg fogkefémet hagytam kint, ezután bedőltem az ágyba, és ahogy becsuktam a szemem már el is aludtam. 
-Savannah, ne vacakolj, már úgyis ismered őket, most miért kell, ennyire berezelned?- ordította Jake, mivel én a fürdőben voltam ő pedig kint ült az ágyamon.
- Mert eddig nem voltam a barátnőd, mármint barátnőd mint csajod. Érted?- léptem ki eszelős tekintettel, elfeledkezve arról, hogy tulajdonképpen csak egy törölköző van körém csavarva. Jake meghallva az ajtó feltépését, felpillantott rám, majd alaposan végignézve rajtam óvatosan elmosolyodott azzal egy ütemben pedig felállt, majd lassan közelített felém. Én pedig elpirultam, mint mindig. Kb. negyed méterre megállt előtte, majd nagyot nevetve, hitetlenkedve megrázta a fejét.
- Ez miért ilyen vicces?- kérdeztem felháborodottan. 
- Azért mert, nem vagy normális.
- Mi az, hogy nem vagyok normális?- háborodtam fel még jobban.
- Figyelj tudom, hogy ez a csajoknál valami oltári nagy dolog, hogy bemutatom őket a családomnak, meg minden, de te már ismered őket, és iszonyatosan szeretnek. Arról már ne is beszélve, hogy ünnepeltek mikor kijelentettem, hogy összejöttünk. Kezdem azt hinni, hogy jobban szeretnek téged, mint én.- fejezte be, majd elképedt arcomat látva, elkezdett nevetni. Annyira, hogy a végén, nem bírta tovább és egyszerű mozdulattal lefeküdt a földre, és ott folytatta tovább, hasát fogva. Mosolyogva és szem forgatva megfordultam, majd becsaptam magam mögött az ajtót. Ebből Jake csupán annyit hallott/látott, hogy becsaptam az ajtót. Gondolom azt gondolta, hogy megsértődtem, mert amint beléptem a fürdőbe, nem hallottam többé a röhögését, csak azt, hogy benyitott hozzám. Igen ám, csak ezzel az volt a gond, hogy én épp készültem átöltözni, ami azt jelenti, hogy pont ledobtam magamról a törölközőt. Így hát anyaszült meztelenül álltam előtte, teljesen lesokkolódva, amit barátom esetében is el lehetett mondani. Mert, hogy nem mozdult egy tapodtat sem, csak nézett engem. Én pedig őt. Elég kínos szituáció volt, de szerencsére pár másodperc múlva megszólalt. Vagy talán nem szerencsémre, mert mintha mi sem történt volna, csak lehajtotta a wc ülőkét és ráült, miközben megszólalt.
- Ugye nem haragszol rám?- kérdezte kétségbeesetten. Én pedig még mindig ott álltam, földbe gyökerezett lábbakkal, és nem tudtam megszólalni, amit ő annak vett, hogy igenis haragszom rá. Ezért elkezdett beszélni: - Figyelj, én nagyon sajnálom, hogy ezt mondtam, de csak viccnek szántam. Egyáltalán nem gondoltam komolyan. Az egész ország emberei nem tudnának annyira szeretni téged, mint én, egymagam. És tényleg nagyon sajnálom.- muszáj volt elmosolyodnom, hisz lényegében, sőt nem is lényegében, bevallotta, hogy szeret.  Ezt látva, megkönnyebbülten, kifújja a levegőt, majd szeretne megölelni, de mivel elég kínosan érzem még mindig magam, inkább gyorsan ellépek tőle, majd magamra kapva a fehérneműmet, meg az előre kikészített nyári ruhát, inkább én ölelem meg, meg aztán meg is csókolom. Lassan becézgetem ajkait, de ez nem sokára megváltozik, és ő veszi át az irányítást. Óvatosan beleharap alsó ajkamba ezzel megkérve engem, hogy nyissam ki azt, amit készségesen meg is adok neki, így nyelvem régi ismerősként köszönti őt. A pillangóim mint mindig erősen csapkodnak a hasamba és el sem tudom képzelni, mennyi meghalhatott már erős szerelmem miatt. Szegénykék. Szívem rendezetlenül dobogott, a hátamat pedig jól eső borzongás járta át, miközben annyira közel húztam magamhoz, hogy egy hajszál sem fért volna el közöttünk. Sajnos mint minden jónak ennek is véget ért, akármennyire is nem akartam, hisz teljesen elfogyott a levegőnk. Zihálva váltunk el egymásól, majd lányos zavaromba, nyakába fúrtam fejemet, pont mint mindig teszem ilyenkor. 
- Miért csinálod ezt mindig?- kérdezett nevetve, én pedig még jobban belevörösödtem, szóval eszem ágában sem volt, elhajolni tőle, de sajnos Jake ezt nem így gondolta, szóval eltolt magától, és finoman szólva kinevetett engem. Hát kösz.  
- Én is szeretlek.- bólintottam komolyan, az előbbi kitörésére választ adva. Egyből elpirultam, pont mint előbb, de most nem fúrtam fejem szokásos helyemre, mert szerettem volna megnézni az arckifejezését. Egyből elkomolyodott, de a mosoly még ott bujkált a szája sarkába, majd újra megcsókolt. Először mondtuk ki a kapcsolatunkban ezt a kilencbetűs, bűvös szót. Eddig, mármint ebben a két hónapban egyszerűen csak a tettekkel éreztettük a másikkal, hogy mennyire szerelmesek vagyunk. De most ez megtört; már szavakban is kimondjuk, ami rettentő nagy boldogsággal tölt el. 
Boldogan keltem fel. Aztán egyből magamba zuhantam. Rájöttem, hogy csak egy csodálatos álom volt ez az egész.Bár ennél szebb és valósághűbb álmom soha nem volt, mégsem voltam boldog. Mert az ami a valóságban van, egyáltalán nem ilyen csodálatos. Hanem horribilis. Hiszen ha felkeltem, és a nap besüt a szobámba, akkor az azt jelenti, hogy eljött a másnap reggel, én pedig haza indulok. Haza? Dehogyis, inkább csak az előző otthonomba. Mert egy valamire rájöttem. Hogy sajnos vagy nem sajnos a nagyiéknál sokkal jobban otthon érzem magam, mint anyáékkal valaha. Ez biztosan nem amiatt van, mert, hogy nem kapok elegendő szeretetet, vagy én ott nem adhatok elegendőt, hanem mert talán nem voltak barátaim. Nem volt izgalom az életemben, pedig basszus kamasz vagyok és fiatal. Még most kell kiélveznem ezeket az időket, ha nem túl késő lesz. 
Ezekkel a gondolatokkal tusoltam le, és öltöztem fel az egyetlen kimaradt ruhámba. A szoba teljesen üresen állt. Még egy utolsó pillantást vetve rá, elindultam lefele a lépcsőn, majd a konyhába belépve, leültem, és a nagyi elém tett egy nagy adag reggelit. Én pedig elkezdtem enni, de csak egyetlen egy falat ment le a torkomon, az is nagy nehézségek árán. És nem bírtam tovább. Ismét elkezdtem sírni, és rájöttem képtelen lennék itt hagyni ezt a helyet.Nyár elején mikor ide jöttem, akaratom ellenére, sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom az otthonomnak tekinteni. Sosem gondoltam volna, hogy egyetlen személy miatt, nem fogom bírni itt hagyni ezt a helyet. Sosem gondoltam volna, hogy majd pont ebbe a kis városba fogok egy legjobb barátnőre, és egy barátra találni. De legfőképpen sosem gondoltam volna, hogy itt jövök majd rá a szerelem jelentésére. Akkor is ha viszonzatlan, ugyanúgy szerelem. És az álom csak ráébresztett arra, hogy talán még jóra is fordulhat az életem, és nem kéne elmenekülnöm minden probléma elől. 
- Nagyi, nagyapi, úgy döntöttem, hogy maradok, ha nem gond.- mosolyodtam el tegnap óta először, rájuk nézve. Nagyi felvisítva, megölelt, nagyapi pedig csak egyszerűen odajött, megölelt, és a fülembe súgta, hogy "örül annak, hogy így döntöttem". Olyan mérhetetlen boldogságot véltem felfedezni, csillogó szemükbe, hogy nem is tudtam elképzelni, hogy gondoltam, hogy itt hagyom ezeket a csodálatos embereket. 
- Nagyon sajnálom, hogy elakartam menni.- néztem rájuk bűnbánóan.
- Jah, semmi gond kincsem-. ölelt meg ismét a nagyi. 
- Viszont most el kell valamit intéznem.- álltam fel az asztaltól, majd meg sem várva válaszukat, mint egy őrült kirohantam és csak az út felénél lassítottam le, amikor elbizonytalanodtam. Nem hiszem, hogy olyan jó ötlet lenne neki elmondani, viszont ha nem most, akkor talán már túl késő lesz. Lassan lépkedtem a már megszokott úton, és egyre bizonytalanabbul közelítettem meg azt a házat, ahol számomra nagyon fontos emberek laknak. Nem tudom eldönteni, hogy előbb Larát avassam be a tervembe, vagy egyből vágjak bele. Lehetséges, hogyha előbb legjobb barátnőmhöz fordulok, akkor meg fog változni az ötletem, és inkább hazajönnék, anélkül, hogy beszéltem volna Jakkel. Viszont ha előbb barátommal beszélek, akkor... Akkor mi is történne? Semmi. Mármint, de. Ha valami olyasmit mond, amitől én összetörök, akkor azután beszélhetnék Larával. Mindegy. Az utóbbi még mindig jobb, mert legalább elmondom neki AZT. 
 Észre sem vettem, és már a családi ház előtt álltam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan ideérek. Azzal nyugtattam magam, hogy már tudom, hogy mit fogok mondani, mert fejből megtanultam, nem lesz semmi gond.
 A kerti kapun gond nélkül bementem, hisz nyitva volt. Itt nem kell a betörőktől félni ezért is szeretem nagyon ezt a helyet. Viszont a ház ajtajánál már inkább úgy döntöttem, hogy csöngetek, mert azért mégis csak furcsa lenne, ha semmi jelzés nélkül letámadnám a családot. Két percig várhattam, mind eközben még egyszer megnyomtam a csengőt, de senki nem nyitott ajtót, én pedig szomorúan lehajtottam a fejem. Úgy néz ki a sors sem akarja úgy, hogy bevalljam neki. Végre bátorságot vettem magamon, és eljöttem ide, eldöntve, hogy elmondom neki, de nincsenek itthon. Hát kurva jó, mit ne mondjak! Lelépkedtem azon a két lépcsőn, és már épp kiléptem volna a kerti kapun is, mikor az ajtó halkan kinyitódott, és meghallottam egy hangot, amitől gyomrom rögtön pár centisre zsugorodott. 

- Hé, Savannah!- kiáltott fel Jake.
- Igen?- fordultam meg, szemlesütve.
- Gyere be.- invitált be, miközben furcsán méregetett engem. Óvatosan elindultam befele. Mivel láthatta rajtam, hogy vibrálok a feszültségtől, nem szólalt meg, gondolom azt várta, hogy majd én. Nem igaz, hogy végre vettem a bátorságot, de mivel pár perces csúszás lépett közbe, már el is vesztettem. Így sosem leszek képes véghez vinni azt amit elterveztem.
 A házba beérve, szerencsére senki mást nem találtam, így ez egy kicsit megnyugtatott. Jake felindult a szobájához, én pedig követtem.
 Már fél órája ülhettünk az ágyon egy szó nélkül, mindketten a gondolatainkba temetkezve. Viszont én már nem bírtam tovább ezt a helyzetet, ezért elkezdtem, ezzel megtörve a beállt csendet:
- Tegnap úgy döntöttem, hogy elutazok.- néztem félve Jakere, mire az arcán meghökkenést láttam, amit jó jelnek vettem, mert legalább kiváltok belőle egyes érzelmeket.
- Miért?- kérdezte szomorúan.
- Miattad.- mondtam nagyon halkan, annak érdekébe, hogy ne hallja meg, de sajnos ez a tervem megint befuccsolt, mert szemöldök ráncolva megragadta a karom, és maga felé fordított, de én nem bírtam sokáig, így egy szemlesütés kíséretébe, elfordultam.. Szemében bűnbánatot és szomorúságot véltem felfedezni, amit ismét sikernek könyveltem el. - Aztán volt egy furcsa álmom.- folytattam. - Azt most nem szeretném elmondani, mi volt benne, csak annyit, hogy te is benne voltál. És ráébresztett arra, hogy semmi értelme nem lenne elmenekülnöm a problémáim elől, mert talán ha őszinte lennék veled, akkor semmi gond nem lenne. Ezért reggel, bejelentettem a nagyiéknak, hogy mégsem megyek el, amit boldogan fogadtak. Aztán bejelentettem, hogy el kell intéznem valami, és elindultam felétek. Mert az a helyzet, hogy tényleg el kell intéznem valamit, márpedig veled. Figyelj, a nővéreddel, nagyon jóba lettem, és ő ráébresztett valamire. Nem akartam elhinni, de minden jel arra mutatott, hogy neki van igaza.- kezdtem hadoválni össze-vissza, amit ő nagy mosollyal fogadott. Hát kösz!
- Kinyögöd még ma, amit mondani szeretnél, vagy jöjjek el holnap?- kérdezte szemtelenül szép mosollyal az arcán és a tudta nélkül, meg akaratom ellenére megnyugodtam, majd nagyon halkan megszólaltam.
- Szeretlek.- amint kimondtam egyből elvörösödtem, és nem mertem felnézni. Csak a földet bámultam, mintha annyira érdekfeszítő lett volna. 
- Tessék, nem hallottam?!- erre a mondatra egyből felkaptam a fejem és kétségbeesetten néztem az előttem álló személyre. De amint megpillantottam a szeme környékén lévő nevető ráncait, megkönnyebbülten  felsóhajtottam, nevetve a vállába bokszoltam, majd felálltam.
 Aztán olyat tett amit soha nem fogok elfelejteni. 
Lassan megfogta a kezemet, majd hirtelen lehúzott magához. Szerencsétlenségemnek köszönhetően, persze ráestem. Már épp álltam volna fel, mikor a derekamnál fogva olyan közel húzott, hogy még egy hajszál sem fért volna el közöttünk. Óvatosan, mintha attól félne bármelyik percben összetörhetek, mint egy porcelánbaba, megsimította az arcomat, és az ajakit az enyémekre nyomta. Gyengéden becézgette őket, majd alsó ajkamat megnyalva bebocsájtásért könyörgött, amit én hülye lettem volna nem megadni. Nyelvünk ütemesen, együtt táncolt, mintha egymásnak lennének teremtve. Amint levegőnk elfogyott, elváltunk egymástól, és én pont mint az álmomban, Jake nyakába fúrtam arcomat. De Ő ezt nem engedte sokáig, mert arcomat felemelte, hogy a szemébe tudjak nézni, és a homlokát az enyémnek döntötte, majd csak egyetlen mondatot suttogott ajkaimra, de nekem ez volt életem legboldogabb pillanata. 
- Én is szeretlek.

17. fejezet

2014.04.21

17. fejezet

Sziasztok gyermekeim! Szeretném figyelmetekbe ajánlani, hogy nem sokára vége a blognak, még nem tudom, hogy még mennyi rész lesz, de az biztos, hogy nem rengeteg,  mert nyár előtt mindenféleképpen be szeretném fejezni, mert a szünetben nem hiszem, hogy lesz időm, meg már nem lenne értelme hablatyolni összevissza, mert hamarosan minden megoldódik. Ezzel most tudom, hogy elárultam magam, de nem szeretnélek titeket hamis utakra vezetni. Most húsvéti/tavaszi szünetem van, szóval reményeim szerint, majd hozni fogok minimum két részt, de mint előbb elmondtam, nem szeretnélek titeket hamis utakra vezetni, szóval ha mégsem így lesz, akkor ne haragudjatok meg rám. Hisz a szörnyű kötelezők sok időt elvesznek, főleg úgy, hogy nem is értem őket! Na mindegy ez nem a ti gondotok, még annyit szeretnék elmondani, hogy ne haragudjatok, ha előbbre vártátok a részt, de a szünetek előtti időszak mindig szörnyen nehéz, szóval nem volt időm. És bocsánat a kisregényért is!

U.I.: A helyesírási hibákért bocsánat!

Jó olvasást, 

Kata

 Kicsit nagyon meglepődött, de a sokk után, ő is szorosan magához szorított, sőt még maga mellé is fektetve egy elég érdekes dolgot suttogott a fülembe: "Hiányoztál". 

Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek, de mivel én is ezt éreztem, természetesen válaszoltam: "Te is". Aztán a vállába kellett fúrjam a fejem, nehogy észrevegye az elvörösödést, ami elég ciki lett volna, hisz akkor rájön... mire is jön rá? Hisz nekem nincs semmi titkolni valóm, vagy mégis? Miért vörösödöm el? Ennek valamit jelentenie kell, de az nem... az nem lehet, baszki! Az nem lehet, hisz én nem lehetek szerel...szerelmes a legjobb barátomba. Annak semmi értelme nem lenne, meg ezt gyorsan ki kell vernem a fejemből, hisz csak komplikálnám a dolgokat. Tisztán látszik Jaken, hogy csak barátként tekint rám, ami azt jelenti, hogy ha kiderül mit érzek iránta akkor tönkre megy a barátságunk, ami csak pár órája éledt újjá, és azelőtt már tönkre is ment egyszer mármint szerintem. De azt még mindig nem értem, hogy barátom miért nem tudta elmondani nekem az utazásának okát. Ennyire nehéz lett volna felemelni azt a kurva telefont, és belenyögni, hogy "Olaszországban vagyok, az ikertesómnak szüksége volt a segítségemre"? Szerintem ez nem a világ vége. 
Gyorsan körülnéztem a szobába, és mit látok? Pontosabban mit nem látok? Austin és Lara nincsenek itt. Vajon miért nincsenek? Fogadok, hogy drága barátnőm van a dologban, és azt akarja, hogy valami alakuljon ki közöttünk, mert erről a tervéről már beszámolt nekem, hogy ő úgy látja, hogy mindketten többet érzünk a másik iránt, mint szimpla barátság. Akkor még jól az arcába röhögtem, de kezdem nagyon is azt hinni, hogy teljesen igaza volt. Ennyire átlátszó lennék? De ha az én érzelmeimmel kapcsolatba ennyire igaza van, akkor lehet, hogy Jake érzelmeit is eltalálja? Áhh, mit is gondolok én. Hogy talán a barátom, aki tényleg csak barátként tekint rám, szerelmes lenne belém? Ez képtelenség, jobb is ha minél gyorsabban kiverem a fejemből, hisz a végén csak magamnak okozok fájdalmat. 
- Vagy várjunk csak - húzódtam el Jaketól, felemelve a hangom meg az ujjam, olyan "jól figyelj rám" stílusban. - mi az, hogy hiányoztam, bassza meg? Ha ez az igazság, akkor igazán megspórolhattad volna magadnak mindezeket az érzelmeket, ha mondjuk felemeled azt a retkes telefont, és beszélsz velem, mint minden normális ember, és nem titkolózol, meg persze nem mondod a nővérednek, hogy nem mondhatja el nekem. A francba már! Én komolyan nem értelek. Féltél attól, hogy nem fogadtalak volna el? Hisz ez butaság, mert tudod jó, hogy ez nem így van, és azt is tudod, hogy amit a legjobban utálok az a hazugság, és te pont ezt csináltad. Tudod mikor meghallottam, hogy kórházban vagy ráadásul Olaszországban, és Lara megkért rá, hogy utazzak vele ide, aggódtam érted. Aggódtam, de sajnos nem tudom miért, vagyis tudom mi az oka, de áhh...mindegy. Jake ugye tudod, hogy ez így nem fog menni? Egy barátság, pont mint egy párkapcsolat a bizalmon alapul, de azt látom, hogy te nem bízol meg bennem. Nem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de most sajnos ezt kell. Végeztünk.- adtam ki magamból a hónapok alatt felgyülemlett dühöt, majd kicsaptam az ajtót, ami előtt kit látnak könnyben áztatott szemeim. Hát kit? Larát és Austint. Utóbbi gyorsan beslisszolt mellettem az ikertesójához, előbbi pedig hozzám szaladt és szorosan megölelt. Kész nem bírtam tovább, elkezdtem zokogni.  Biztos voltam benne, hogy mindent hallottak, de nem szenteltem neki nagyobb figyelmet. Sajnos túl sokat szenvedtem az elmúlt hónapokban, és az, hogy újra láthattam Jaket, sok mindent felkavart. Meg persze az, hogy rájöttem az igazságra, arra, hogy beleszerettem a VOLT barátomba, már kicsit tényleg sok volt. 
- Igazad volt Lara, - szólaltam meg úgy tíz perc múlva, mikor kicsit megtudtam nyugodni. - szeretem őt. - néztem fájdalmasan a szemébe, majd újra elkezdtem sírni, vállára hajtva fejemet. 
- Figyelj Savannah.- emelte fel arcomat, hogy szemébe tudjak nézni.- Talán most elfogsz engem küldeni dühösen, hogy hazudok meg ilyenek, de én akkor is elfogom neked mondani amit gondolok. És mielőtt kiakadnál kérlek hallgass meg. Szerintem Jake szeret téged, mármint ezt eddig is tudtuk, de most szerelemből szeret. Azért nem hívott téged, mert félt, hogy a hangjából te rájönnél erre, és hogy nagyon dühös lennél rá, amiért nem mondta neked előbb el, hogy hova készül.Nagyon jól ismerem a testvéremet, talán jobban, mint magamat és tudom, hogy soha nem bántana meg szándékosan.
- Mégis megtette.- nyögtem ki.
- Igen meg, de nem szándékosan. Nagyon szépen kérlek majd bocsáss meg neki egyszer. Nem azt mondom, hogy most azonnal, de gondold át a dolgokat az ő szemszögéből is. Hidd el neki sem könnyű. Eddig legalább tudta, hogy egyszer majd viszontlát téged, de most, hogy azt mondtad neki amit mondtál, összefog törni. Tudom nem tűnik olyan fiúnak aki összetörne valaki miatt, ami igaz is. Mert eddig senki hiányáért nem sírt, de a tiedért biztos fog. Kérlek bocsáss meg neki.- fejezte be mondandóját Lara. Bár tényleg ordítani tudtam volna, de be kellett látnom, hogy valószínűleg Larának igaza van, hisz ő ismeri jól az öccsét.
- Köszönöm,te vagy a legjobb barátnőm.- érzékenyültem el.
- Igen, barátnőd, de a legjobb barátod, meg ott fekszik bent és amint látom, nagyon szomorú, és mintha még a szeme is csillogna, és hidd el nekem nem a boldogságtól. Légyszíves Savannah, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy bemész hozzá és beszélgettek, mint két normális ember. Béküljetek ki mert ez a veszekedés semelyikőtöknek nem kedvező. Mindketten szenvedni fogtok, hidd el nekem. Ő is.
- Igazad van.- bólintottam megerősítve állításomat. - Megyek és beszéle... ez nem fog menni.- ráztam a fejem.
- Dehogynem, menni fog.- rángatott nagyon erősen Lara, gondolom annak érdekében, hogy észhez térjek, vagy talán, hogy rosszul legyek. Az előbbire tippelnék.
- Jó megyek.- indultam el aztán visszafordultam, de sajnos barátnőm tudta mire készülök, ezért készen állt arra, hogy meggátoljon abban, hogy elhúzzam a csíkot.
- Rossz az irány, drágám.- nevetett fel, mire én is kénytelen voltam így cselekedni. Nevetésünk betöltötte az egész kórházat, de amint eszembe jutott bent fekvő barátom, sajnos rájöttem, hogy ennek nem most van itt az ideje. Nagyon lassan elindultam az ajtó fele, talán olyan lelkesedéssel, mintha a fogamat húznák vagy mintha a kivégzésemre készülnének. Bekopogtam, majd egy bentről jövő halk "gyere" után benyitottam. Austin amint meglátott elmosolyodott, majd kiment a kórteremből. Én pedig kínosan álltam ott, nem igazán tudva mit mondhatnék. De valahogy csak sikerült elkezdenem.
- Jake, én sajnálom, nem úgy gondoltam, az előzőket, mármint az igazság az, hogy úgy gondoltam, de biztos van oka annak, hogy nem hívtál föl, mármint remélem. Én tényleg sajnálom és nem szeretnélek elveszíteni.
- Ajj Savannah, én sajnálok mindent, ne haragudj.- rázta meg a fejét, majd miután én is így tettem annak jeleként, hogy nem haragszom, nagy mosollyal az arcán kitárta a karját, jelezvén, hogy menjek oda. Nekem sem kellett több, amilyen gyorsan csak tudtam odarohantam, és szorosan megöleltem. Igaz pár perce kaptam az utolsó ölelést, de az nem volt igazi. Viszont ez az volt, és ez már nagyon hiányzott nekem. Olyannyira, hogy sós cseppeim elkezdtek lefele gördülni, majd Jake vállára érkeztek, aki ezt megérezvén még szorosabban fonta karjait körém. 
 Mikor Ő elment, mármint mikor nem tudtam mi van vele, gondoltam, hogy biztos elutazott egy kis időre. Majd napok múltán rájöttem, hogy ez bizony nem csak egy nyaralás. Hetek, hónapok után pedig minden reményemet elvesztettem afelől, hogy újra látni fogom valaha is. És most mégis itt vagyok a karjaiban, nagyon sok idő után, és ez bármit felülmúl. 
Az újralátás öröme az egész testembe szétterült, és sok ideje először voltam igazán boldog, és először tudtam igazán, őszintén mosolyogni. Akkor jövünk rá mennyire hiányzik egy ember, mikor újra találkozunk vele. Addig csak a hiánynak egy csöpp részét ismerjük, ami igaz, hogy akkor teljesen fájdalmasnak tűnik, de a hiányt, teljes egészében, csak akkor fedezzük fel mikor újra karjainkba zárhatjuk szeretteinket vagy mikor újra megpillantjuk. 
- Gyere ide, Törpilla.- mondta Jake, majd felhúzott maga mellé, és nagy kifli, kis kifli formában elhelyezkedtünk, majd csöndesen hallgattuk a másik szuszogását. És csak akkor esett le, mit is mondott. 
- Mi az, hogy Törpilla? Nem is vagyok kicsi.- dobtam be a "durcát", de szám sarkában ott bujkált a mosoly.
- Dehogynem, kicsi vagy. De nehogy megsértődj itt nekem.- fúrta a nyakamba az arcát, mire muszáj volt elnevetnem magam. Nagy nevetések közepette egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy nyílik az ajtó, és belép rajta Lara és Austin.
- Uhh, bocsánat, nem akartunk megzavarni semmit.- szólalt meg Lara, én pedig összeráncolt szemöldökkel néztem rá. 
- Már mit zavartál volna meg?- tettem fel az engem foglalkoztató kérdést.
- Hát amit... amit csinál...- mondta zavartan, mire Jakkel újra előtört belőlünk a nevetés. 

16. fejezet

2014.03.31.

16. fejezet

Sziasztok! Megint sokat kellett várnotok amiért ismét bocsánatot kérek, csak nagyon sűrűek a napjaim! Szomorúan vettem észre, hogy mióta volt az a kb. hátromhetes szünet eléggé csökken az oldalmegjelenítés, pontosabban elég sokáig marad ugyanazon a számon. Sajnálom, hogy ennyire ritkán hozom a részeket, tényleg. Remélem azért nem pártoltok el tőlem. Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást!

U.i.: Remélem tetszeni fog a rész, és hagyjatok magatok után nyomot!

Kata

Másfél óra múlva, már készültünk a leszálláshoz, igaz, hogy számomra ez az egész út csak két percesnek tűnt, de miután sokadjára megnéztem az órát, megbizonyosodtam, hogy nem percek teltek el a felszállás óta, hanem inkább órák. Lara próbált minden ideges mozdulatomnál nyugtatni, de persze nem nagyon sikerült neki, főleg úgy, hogy ő is tiszta ideg volt.

Miután egy kisebb zötykölődés után megtapsoltuk a pilótát a sikeres leérkezés miatt, és megvártuk mire az emberek nagy része kituszkolja magát mi is felálltunk és elköszönve a személyzettől, meg átvágva a reptéren lévő emberek sokaságán, kijutottunk és fogtunk egy taxit, mert sajnos semmi jobb ötletünk nem maradt, pontosabban nem is gondolkoztunk máson, mert nem ez volt a legfontosabb. Beülve az ismeretlen férfi mögé. lediktáltuk a címet, pontosabban megmutattuk a lapot amin volt, és elindultunk az eredeti cél felé. Persze mint minden olasz, a sofőr sem bírta sokáig csendben inkább elkezdett magyarázni először angolul, de miután megszólaltam az általam évekig tanult nyelven, ő is átváltott, és figyelmet sem véve a szomorú arcunkról, meg az elutasító válaszaimról, folyamatosan sablon kérdéseket tett fel, például, hogy honnan jöttünk, meg hogy mit keresünk itt, de ezekre is csak egyszavas válaszokat adtam, de tényleg képtelen volt csöndben maradni. Már épp készültem leordítani a fejét, mikor megálltunk és bejelentett, hogy megérkeztünk. Az időzítés remek volt, mert az idegeim nagyon nem bírták ezt az embert, pedig ő igazából semmit nem ártott nekem, de nem ez volt a tökéletes pillanat, hogy velem akárki is kommunikáljon.

 Kifizettük a fuvart, majd egy ideig néztük az elénk táruló óriási épületet, aztán egy idő múlva nagy sóhajtást követően beléptünk. A recepcióhoz araszoltunk eléggé bátortalanul, majd megkérdeztük hol találhatjuk Jake Brown, és a segítség után elindultunk a megadott kórterembe. Belépve egy csövekre felkötött embert véltünk felfedezni. Nem tudtam tovább menni. A lábaim földbe gyökereztek, a szemem pedig könnybe lábadt. Nem bírtam nézni, rég látott barátomat ilyen gyengén, ártatlanul és védtelenül. A szemei csukva voltak, és mozdulatlanul feküdt. Viszont miután átláttam a könnyfátylam mögül észrevettem, hogy barátomnak látogatója van. Nagyon hasonlított rá, mintha egy másolatot láttam volna belőle, talán az öltözködésük és az arcuk volt egy kicsit eltérő, azon kívül simán összelehetett téveszteni őket. Ebből a félelmetes hasonlóságból, rájöttem, hogy ez bizony Jake ikertestvére lesz, Austin. Legszívesebb egyből odamentem volna hozzá, és mielőtt felpofozom, elkiabálom neki, hogy miatta van itt a barátom/exbarátom, nem tudom mim. Tényleg, nem is tudom, most mi a helyzet köztünk. Barátok vagyunk még egyáltalán? Mert általában a barátok nem hagyják a másikat el és utaznak egy másik országba, hónapokig, semmi jelet nem adva magáról, de Jake ezt tette. Viszont most ahogy megláttam minden iránta érzett haragom elszállt, és megint úgy tekintettem rá, mint legjobb barátom, pedig...Pedig ezt nem mondhatom, mert hónapok óta nem tudom mi történt vele. Elmélkedésemet régen hallott hang törte meg, de miután ránéztem Jakere, és észrevettem, hogy teljesen mozdulatlan, és, hogy még mindig csukva vannak a szemei, rá kellett döbbennem, hogy ő bizony nem lehetett. És ha ő nem, akkor maradt Austin, és lám-lám tényleg ő volt, mert kérdő tekintetével nézett minket, pontosabban engem. Ők ketten mindenben hasonlítanak? Ez hihetetlen.
- Tessék?- zavarodtam össze, mert úgy látszik, kérdezett valamit.
- Azt kérdeztem, hogy jól vagy-e?- ismételte el újra.
- Ige...nem. Mégis, hogy lennék jól, mikor itt fekszik a barátom, vagy nem tudom mim, és ki miatt? Hát miattad! Legszívesebben egy kanál vízben megfojtanálak.- ordítottam dühösen, kiadva magamból mindent. Lara nagy szemeket meresztett rám, de mielőtt bármit mondhatott volna, elrohantam. Nem bírtam egy légtérben maradni azzal a személlyel aki miatt akár meg is halhatott volna Jake. Tudom, hogy nagyon gyerekes mozdulat volt, de muszáj volt elmennem, mielőtt még olyat mondanék, amit aztán megbánnék. Nem akartam kimenni az kórházból, mert féltem ettől a várostól, hisz ha ilyen emberek vannak itt, akik lövöldöznek, akkor inkább bent maradok. Odasétáltam egy ablakhoz majd elkezdtem kifele bámulni.

Mégis mi a fenét keresek itt? Hisz nekem már semmit nem jelent Jake, de akkor mégis miért érzem folyamatosan a hiányát? Miért szenvedtem volna hónapok óta ha semmit nem jelent nekem? Miért aggódom ennyire az épsége miatt? Miért haragszom Austinra? Minden kérdés itt van a fejemben, de egy válaszom sincs. 
- Figyelj, Savannah, én nagyon sajnálom, hidd el én sem szerettem volna, hogy így végződjön minden, higgy nekem. Sosem szerettem volna, hogy Jakenek kórházba kelljen mennie, főleg nem miattam. Elhiheted nekem, mennyire dühös vagyok magamra. És csak mondom, hogy aztán ha Jaket...- nem engedtem befejezni, a hirtelen rám törő Austinnak a mondandóját, közbe kellett vágnom:
- Austin, hallod mit mondtál? Azt mondtad, hogy ha Jaket.- hajtottam le a fejem.- Ez az jelenti, hogy nem biztos, hogy rendbe jön?- kezdtem könnyezni.
-Jaj, dehogyis, Savannah, én nem így értettem, mert ez egyáltalán nem igaz. Jake megfog gyógyulni, az összes orvos ezt mondja. Meg persze azt, hogy még sosem láttak ilyen erős embert, biztos van valakiért küzdenie az életben. Eddig azt hittem, hogy Jakenek a családja nagyon fontos és, hogy ha valakiért is küzd az életéért azok ők lesznek, de tévedtem, mert akiért leugrana egy hídról is az te vagy. 
- Én?- meresztettem rá, könnyel áztatott szemeimet.- Alig egy hónapig voltunk együtt, mármint kb. egy hónapig láttuk csak egymást, aztán ő eljött ide, és mi lett belőle? Most egy kórházban fekszik, és azért imádkozunk, hogy élje túl, és hogy minden olyan legyen mint régen, persze azzal a kivétellel, hogy te haza jössz.- folytak belőlem a szavak, meg persze a könnyek is, azzal a különbséggel, hogy most már nem is sírtam, hanem inkább zokogtam. Folyton visszatért az emlékeimbe az a kép, ahogy Jake a kórteremben fekszik, halálsápadtan, ami miatt nem tudtam abba hagyni a sírást. Ezt észrevéve, Austin magához ölelt, és bár először próbáltam ellökni magamtól, mert még mindig undorodtam tőle, lassan rá kellet jöjjek ez az egész egyáltalán nem az ő hibája. Az igaz, hogy őt akarta segíteni Jake, de arról már nem ő tehet, hogy ilyen vadállat "barátai" vannak. 
- Figyelj Austin.- húzódtam el tőle.- Én sajnálom, amiket az előbb mondtam, nem gondoltam komolyan, csak aggódtam Jakért, bár azt sem tudom, hogy miért. A lények az, hogy sajnálom!- hajtottam le bűnbánóan a fejem.
- Hé, kislány, ne aggódj, teljesen igazad volt, tényleg miattam van most itt.- mondta ő is keserű mosollyal a száján.
- Dehogyis, egyáltalán nem a te hibád és ezt mindenki tudja, Jake is. És ezt itt az ideje elfogadnod.- mosolyogtam rá. Elég "vicces", hogy előbb még én hibáztattam az előbb említettekkel, most pedig pont én vigasztalom.- öleltem meg gyorsan, majd elkezdtem visszafele húzni. - De most már menjünk, mert Lara már biztos mindenfélét kombinál, ahogy őt ismerem.- nevettem fel, velem együtt Austin is. Amint visszaértünk a kórterembe, elég meglepő dolgot véltünk felfedezni, hisz Lara beszélgetett Jakkel, aki bár gyengén, de őszintén nevetett. Amint megláttam, hogy barátom fölkelt, gyorsan odarohantam hozzá, és a karjai közé vetettem magam. Kicsit nagyon meglepődött, de a sokk után, ő is szorosan magához szorított, sőt még maga mellé is fektetve egy elég érdekes dolgot suttogott a fülembe: "Hiányoztál". 

15. fejezet

2014.03.07

15. fejezet

Sziasztok drága olvasóim! Nem is tudom mit mondjak, hisz ide már egy egyszerű bocsánatkérés azt hiszem nem lenne elég, de sajnos csak ezt tudom mondani, a világ összes nyelvén amin beszélek: sajnálom, mi dispiace, je suis désolée... Szóval őszintén bocsánatot kérek, de kérlek titeket legyetek figyelemmel, és értsétek meg, hogy nem a legegyszerűbb minden héten új részt hozni, amiben van valami izgalmas is (mármint remélem). Mikor még elkezdtem ezt a történetet, mármint a blogot, telis-tele voltam ötletekkel, fordulópontokkal, de egyre kevesebb ihletem van, és ez elég szomorú. Nah mindegy, nem is húzom tovább az időt, csak annyit mondanék még, hogy örülnék ha hagynátok magatok után nyomot, az sokat segítene nekem eldönteni, hogy tetszett-e a rész vagy sem. Jó olvasást!

U.i.: Remélem tetszeni fog ez a rész!

Puszi, Kata

- Brandon ne szórakozz már velem, tudod, hogy ez nem vicces.

- Nem, Savannah hidd el nekem nyitva van a szemed, de várjunk csak, ezzel most azt akarod mondani, hogy te nem is érzékeled, hogy nyitva van?

- Már miért érzékelném, mikor ez egy teljes hazugság. Figyelj Brandon, kérlek ne szórakozz ilyenekkel ha lehet, oké?

- De Savannah én nem szórakozom, tényleg kinyitottad a szemed.- mondta teljes meggyőződéssel, amiért már én is hittem neki.
- De, én nem látok...


-2 hónappal később-

Szeptember közepét írjuk. Én a nagyiéknál maradtam, mert úgy éreztem bármikor segítségre van szükségük, nekem majd szólhatnak. Egy kávézóban dolgozom, már egy hónapja, és bár vannak nagyon fárasztó napok mikor csak úgy özönlenek az emberek, általában elég nyugodt munkának lehet nevezni. 
2 hónappal ezelőtt, nagyon megijedtem, mikor szememet kinyitván, nem láttam. Szerencsére az csak a fejsérülésem miatt volt, egy átmeneti időszaknak is lehetne nevezni. Rettenetes volt ahogy két hétig vakon kellett minden csinálnom, semmit nem láttam, és így, az álom világban, az emlékek szinte valóságot rejlő képekként törtek rám. Azt hiszem, mind ezt a két hetet nem bírtam volna ki egy személy nélkül, márpedig ez a személy Brandon volt. Minden nap ott virrasztott mellettem, minden rémképnél, ő mentett meg a teljes depressziótól, és ő vidított fel rosszabb napjaimon, ami valljuk be sokszor megesett. 
Anyáék szerencsére rendbe jöttek, és az utolsó napokban ők is meglátogattak, pont mint Lara, és nagy meglepetésemre Amy. Amikor meghallottam a hangját a kórterembe, nem nagyon hittem, el, hogy tényleg ő lenne az, de mivel megerősítette, végül kénytelen voltam felfogni a valóságot. Máig nem tudom, hogyan került ide, de végig mellettem volt, és még miután kijöttem a kórházból is pár napig velem maradt a nagyiéknál, és rájöttünk, hogy körülbelül semmiben nem értünk egyet, de mégis hihetetlenül jól kijövünk, és azt hiszem hívhatom már barátnőmnek. Itt léte alatt, nem győzte elégszer elmondani mennyire sajnálja, hogy nem állt ki mellettem mikor a többiek szívattak, mert ha megtette volna akkor már talán réges-rég barátok lennénk, és pedig nem bírtam elégszer mondani, hogy e miatt ne fájjon a foga, nem az ő hibája, meg amúgy is ha kiállt volna mellettem, akkor talán a többiek őt is elkezdték volna szívatni, azt pedig egyáltalán nem akartam volna, szóval megmondtam neki, hogy egyáltalán nem haragszom, és ezt teljes őszinteséggel tudtam kimondani.
Újdonsült barátnőmnek sajnos, haza kellett mennie, olyan augusztus elején, de addig is mindenben támogatott és remekül eltudtuk mulatni az időt, minden egyes nap.
Larával a kapcsolatom, szinte már legjobb baráti, bár mikor valamelyikünk felhozza az öccsét, a másik ideges lesz, de gondolom teljesen más okokból, mert nem gondolom, hogy neki az lenne az oka, a viselkedéséért, hogy hiányzik neki a barátja, szóval ez nálunk teljesen tabu téma, de egyre jobban tudjuk kerülni a kínos helyzeteket, mert szerencsére sosem fogyunk ki a témákból.
Ma is épp hozzá igyekeztem, mert megbeszéltük, hogy elmegyünk, kicsit sétálni, meg persze beszélgetni, de belépve egy nem várt dolog fogadott. A nappaliba érve, az összes családtagot, a kanapén ülve találtam. A lányok sírtak, Josh pedig csak meredt maga elé. Érkezésemre felkapták a fejüket, de aztán mint a robotok visszakerültek abba a helyzetbe amiben voltak.
- Mi...mi történt?- kérdeztem bátortalanul és bizonytalanul. Lara felnézett könnyes szemeivel, majd odajött hozzám, és megölelt, de olyan erővel mint eddig soha. Éreztem, hogy szüksége van rám bármi is történhetett, szóval én is jó szorosan visszaöleltem, és a hátát kezdtem el nyugtatóan simogatni. Percen múlva, barátnőm megfogta a kezemet, és élettelen hangon megszólalt:
- Gyere.- kezdett el az emelet felé húzni. Amint beértünk a szobájába, Lara fáradtan az ágyára dőlt és pedig mellé. - Reggel, mikor felkeltem, és lementem, a konyhába apa és anya ültek és meredten bámultak maguk elé. Ugyanúgy mint most. Reggel óta ilyenek, egy szót sem szólnak, az is nehezükre esett elmondani, hogy Jake kórhá...- nem tudta befejezni, mert én kétségbeesett arcommal belé fojtottam a szót.
- Most hol van?- kérdeztem nagy nehezen, a padlót bámulva.
- Olaszországban, de nem egyedül. Figyelj Savannah, azt hiszem itt az ideje elmondanom, Jake eltűnésének a miértjét. Jakenek van egy...van egy- Lara nem találta a szavakat, de miután sürgetően ránéztem, vette a lapot, és kinyögte:- Jakenek van egy ikertestvére.
Azt a kezdetektől fogva tudtam, hogy Jake nem mond teljesen igazat, de azért azt nem gondoltam volna, hogy egy ilyen fontos dolgot hallgat pont el. Most komolyan miért nem lehetett ezt az "apró" dolgot elmondani nekem, mikor én teljesen őszinte voltam Vele, és a legféltettebb titkaimat is elmondtam, mert teljesen megbíztam benne, de azt hiszem félreismertem. 
- És ezt miért nem tudta nekem elmondani? - kérdeztem fojtott hangon.
- Azért, mert nem büszke rá. Senki sem büszke rá. Az a helyzet, hogy Austin, drog...drogkereskedő.- 
fejezte be mondatát nagy nehezen, majd elkezdtek csorogni a könnyei. Picit fel kellett dolgoznom, de aztán gyorsan karjaimba vontam barátnőmet, mert a zokogásától, már alig bírt megállni a lábán. Az ágyhoz vonszoltam, amire kis idő után le is rogytunk. Fél óra után, Lara úgy tűnt megnyugodott, mert elkezdett mesélni:
- Jake azért tűnt el, mert haza akarta hozni Austint, de úgy látszik nem nagyon sikerült neki, mert hát most kórházban van.- barátnőm kifújta az eddig bent tartott levegőt, majd folytatta: - Austin hívott fel minket, azzal, hogy nagyon sajnálja, majd elkezdett zokogni - mármint anyáék szerint -, de folyamatosan csak azt hajtogatta, hogy nagyon sajnálja. Olyan öt perces síró szünet után, elmondta, hogy neki át kellett adni egy nagyobb mennyiségű anyagot, egy embernek akivel egy elhagyatott parkban kellett találkoznia, és ezt Jakenek is elmondta, aki persze teljesen zaklatott lett, és Austin tudta nélkül odarendelt egy csapat rendőrt, csak ez balul sült el, mert az átvevő kiszagolta valahogy, hogy mi fog történni, és hívatta a "barátait" akiknek mind fegyvere volt. Jake elkísérte Austint, mert megakarta tudni mi fog történni, de mikor a rendőrok odaértek, ő pedig kitette a lábát a kocsiból, meglőtték több helyen is. Súlyos sérülésekkel a kórházba kellett szállítani, és Austin minden órában értesít a hogyléte felől, de sajnos anya és apa nem mehet oda, mert nem tudnak szabit kivenni, még ilyen ügyben sem, mert hülye mindkettőjük főnöke, és azt szeretném kérdezni, hogy te eljönnél-e velem? Mielőtt válaszolnál, gondolj bele milyen lehetett mindezt magában tartani. Tudom, hogy haragszol rá, nem is kicsit, de sajnos ezt nem akarta elmondani neked, mert azt gondolta, hogy akkor teljesen más szemmel néztél volna rá és, hogy elveszíti a barátságodat, amit persze nem akart. Napokon keresztül engem faggatott, hogy mi lenne a helyes döntés, és én persze azt mondtam, hogy mondja el neked, de valamiért rettentően félt. Szóval eljönnél velem? Szüksége van ránk, de legfőképpen rád.
- Ezen...ezen gondolkodnom kell, sajnálom.- mondtam, majd gyorsan kifutottam, és hazáig meg sem álltam. Berohantam a szobámba, nagyim kíváncsi tekintetén figyelmen kívül hagyva. Lerogytam az ágyra, majd keserves zokogásba kezdtem. Hogy miért? Én magam sem tudom. Talán azért, mert egy hazugságokkal teli barátságban volt részem, amire még azt is gondoltam, hogy örökre fog tartani. Vagy talán Larara haragszom, hogy nem mondta el nekem előbb? De Jake is simán elmondhatta volna nekem, hisz ha ennyire nem bízik meg bennem, akkor mégis, hogy gondolta, hogy fog működni a mi barátságunk. De miért ráz meg engem ez ennyire? Hisz nem is voltunk olyan sokat együtt, már rég el kellett volna felejtem, több mint két hónapom volt rá, és mégis...minden egyes kiejtett szava az emlékembe véste magát, és azt hiszem ha akarnám sem tudnám kiűzni őket onnan. Már csak a folyamatosan használt kérdés van hátra. Miért?
Gondolataimból egy kopogás húzott vissza a valóvilágba. Miután elmormoltam egy halk "gyere"-t, a nagyit véltem felfedezni. Amint meglátta kisírt szemeimet, amiket gondolom elég nehéz lett volna nem észrevenni, gyorsan odaszaladt, és jó szorosan a karjai közé vont. Most csak erre volt szükségem, és ezt ő is tudta. Semmi kérdést nem tett fel, amiért nagyon hálás vagyok neki, hisz nem bírtam volna elmesélni mindazt amit ebben a másfél órában megtudtam. 
- Nagyi.- szólaltam meg fogalmam sincs mennyi idő után.
- Igen, kicsim?- nézett rám szeretetteljesen nagymamám.
- El kell mennem Olaszország.- jelentettem ki. Nagyim egy ideid összevont szemöldökkel vizslatott majd óvatosan bólintott és megszólalt:
- Ha ezt látod helyesnek, akkor én elengedlek.- tudtam, hogy tudta, hogy valami fontos dologról van szó, és ezért kérek ilyet.
- Igen ezt látom helyesnek, és majd elmondom neked, mi a helyzet, de most nem bírom, sajnálom.- motyogtam, majd újra kicsordult a szememből egy könnycsepp.
- Persze kincsem, semmi gond.- mondta majd miután adott egy puszit a homlokomra, lassan kisétált a szobából. Remegő kezekkel nyúltam a telefonomért, majd megkerestem, nem is olyan rég látott barátnőm számát és tárcsázni kezdtem.
- Savannah, jól vagy?- vette fel szinte az első csörgésre Lara.
- Igen, sajnálom, hogy úgy ott hagytalak, de gondolkodnom kellett, és úgy döntöttem elmegyek veled.- sóhajtottam.
- Köszönöm, te vagy a legjobb.
- Tudom- próbáltam felvidítani.- Mikor indulunk?
- Hát én már megvettem a jegyet, csak az a gond, hogy...
- Csak nyögjed ki.- sóhajtottam ismét. 
- Öt óra múlva indulunk!- mondta, majd lecsapta a telefont, mert félt a reakciómtól. Hát félhet is, de ezt még nem úszta meg. Gyorsan odasétáltam a szekrényemhez, majd elkezdtem bepakolni, az ágy alól előhúzott bőröndömbe. Nem tudtam, mennyi dologra lehet szükségem, de inkább beraktam mindenből kétszer többet mint gondoltam, a biztonság kedvéért. 
Elég sietősre kellett vennem, mert fél négykor már Laráéknél beszéltünk meg egy találkozót, és már három órát ütött az óra. Gyorsan elköszöntem a nagyszüleimtől és megköszöntem mindent a nagyinak, meg persze megígértem, hogy ahogy hazaérek mindent elmondok szóról szóra, amivel szerencsére megelégedett, és azzal a mondattal, hogy nagyon vigyázzak magamra, már el is engedett. Megálltam a ma már egyszer látott ház előtt és beengedtem magamat. Igazából már semmi olyasmi nincs, hogy csöngetek, hisz úgyis kinyitnák nekem az ajtót, legalább így nem kell fáradozniuk. 

Mármint én így gondolom, de azért voltak családtagok akik még furán méregettek engem, ahogy beléptem, de nem zavartatva magamat, és is leültem közéjük a kanapéra, és vártam a barátnőmet, akire szerencsére nem is kellett annyit várnom, mint gondoltam, mert öt perccel később már egy bazi nagy bőrönddel botorkált le a lépcsőn. Miután ő is elköszönt minden családtagjától meg én is adtam egy-egy puszit, beültünk a kocsiba és elindultunk, persze Lara apjával, aki vezetett. A reptérre elég hamar kiértünk, csak fél órát vett igénybe. Elköszöntünk a "sofőrünktől", majd elindultunk megkeresni a gépünket, és miután sikerrel jártunk és kivártuk a sorunkat, elhelyezkedtünk és vártuk az indulást, ami hamar be is következett, én pedig egyre idegesebb lettem. Nem értem miért pont most kellt ilyen gyorsan haladnia az időnek.