2014.03.31.
16. fejezet
Sziasztok! Megint sokat kellett várnotok amiért ismét bocsánatot kérek, csak nagyon sűrűek a napjaim! Szomorúan vettem észre, hogy mióta volt az a kb. hátromhetes szünet eléggé csökken az oldalmegjelenítés, pontosabban elég sokáig marad ugyanazon a számon. Sajnálom, hogy ennyire ritkán hozom a részeket, tényleg. Remélem azért nem pártoltok el tőlem. Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást!
U.i.: Remélem tetszeni fog a rész, és hagyjatok magatok után nyomot!
U.i.: Remélem tetszeni fog a rész, és hagyjatok magatok után nyomot!
Kata
Másfél óra múlva, már készültünk a leszálláshoz, igaz, hogy számomra ez az egész út csak két percesnek tűnt, de miután sokadjára megnéztem az órát, megbizonyosodtam, hogy nem percek teltek el a felszállás óta, hanem inkább órák. Lara próbált minden ideges mozdulatomnál nyugtatni, de persze nem nagyon sikerült neki, főleg úgy, hogy ő is tiszta ideg volt.
Miután egy kisebb zötykölődés után megtapsoltuk a pilótát a sikeres leérkezés miatt, és megvártuk mire az emberek nagy része kituszkolja magát mi is felálltunk és elköszönve a személyzettől, meg átvágva a reptéren lévő emberek sokaságán, kijutottunk és fogtunk egy taxit, mert sajnos semmi jobb ötletünk nem maradt, pontosabban nem is gondolkoztunk máson, mert nem ez volt a legfontosabb. Beülve az ismeretlen férfi mögé. lediktáltuk a címet, pontosabban megmutattuk a lapot amin volt, és elindultunk az eredeti cél felé. Persze mint minden olasz, a sofőr sem bírta sokáig csendben inkább elkezdett magyarázni először angolul, de miután megszólaltam az általam évekig tanult nyelven, ő is átváltott, és figyelmet sem véve a szomorú arcunkról, meg az elutasító válaszaimról, folyamatosan sablon kérdéseket tett fel, például, hogy honnan jöttünk, meg hogy mit keresünk itt, de ezekre is csak egyszavas válaszokat adtam, de tényleg képtelen volt csöndben maradni. Már épp készültem leordítani a fejét, mikor megálltunk és bejelentett, hogy megérkeztünk. Az időzítés remek volt, mert az idegeim nagyon nem bírták ezt az embert, pedig ő igazából semmit nem ártott nekem, de nem ez volt a tökéletes pillanat, hogy velem akárki is kommunikáljon.
Kifizettük a fuvart, majd egy ideig néztük az elénk táruló óriási épületet, aztán egy idő múlva nagy sóhajtást követően beléptünk. A recepcióhoz araszoltunk eléggé bátortalanul, majd megkérdeztük hol találhatjuk Jake Brown, és a segítség után elindultunk a megadott kórterembe. Belépve egy csövekre felkötött embert véltünk felfedezni. Nem tudtam tovább menni. A lábaim földbe gyökereztek, a szemem pedig könnybe lábadt. Nem bírtam nézni, rég látott barátomat ilyen gyengén, ártatlanul és védtelenül. A szemei csukva voltak, és mozdulatlanul feküdt. Viszont miután átláttam a könnyfátylam mögül észrevettem, hogy barátomnak látogatója van. Nagyon hasonlított rá, mintha egy másolatot láttam volna belőle, talán az öltözködésük és az arcuk volt egy kicsit eltérő, azon kívül simán összelehetett téveszteni őket. Ebből a félelmetes hasonlóságból, rájöttem, hogy ez bizony Jake ikertestvére lesz, Austin. Legszívesebb egyből odamentem volna hozzá, és mielőtt felpofozom, elkiabálom neki, hogy miatta van itt a barátom/exbarátom, nem tudom mim. Tényleg, nem is tudom, most mi a helyzet köztünk. Barátok vagyunk még egyáltalán? Mert általában a barátok nem hagyják a másikat el és utaznak egy másik országba, hónapokig, semmi jelet nem adva magáról, de Jake ezt tette. Viszont most ahogy megláttam minden iránta érzett haragom elszállt, és megint úgy tekintettem rá, mint legjobb barátom, pedig...Pedig ezt nem mondhatom, mert hónapok óta nem tudom mi történt vele. Elmélkedésemet régen hallott hang törte meg, de miután ránéztem Jakere, és észrevettem, hogy teljesen mozdulatlan, és, hogy még mindig csukva vannak a szemei, rá kellett döbbennem, hogy ő bizony nem lehetett. És ha ő nem, akkor maradt Austin, és lám-lám tényleg ő volt, mert kérdő tekintetével nézett minket, pontosabban engem. Ők ketten mindenben hasonlítanak? Ez hihetetlen.
- Tessék?- zavarodtam össze, mert úgy látszik, kérdezett valamit.
- Azt kérdeztem, hogy jól vagy-e?- ismételte el újra.
- Ige...nem. Mégis, hogy lennék jól, mikor itt fekszik a barátom, vagy nem tudom mim, és ki miatt? Hát miattad! Legszívesebben egy kanál vízben megfojtanálak.- ordítottam dühösen, kiadva magamból mindent. Lara nagy szemeket meresztett rám, de mielőtt bármit mondhatott volna, elrohantam. Nem bírtam egy légtérben maradni azzal a személlyel aki miatt akár meg is halhatott volna Jake. Tudom, hogy nagyon gyerekes mozdulat volt, de muszáj volt elmennem, mielőtt még olyat mondanék, amit aztán megbánnék. Nem akartam kimenni az kórházból, mert féltem ettől a várostól, hisz ha ilyen emberek vannak itt, akik lövöldöznek, akkor inkább bent maradok. Odasétáltam egy ablakhoz majd elkezdtem kifele bámulni.
Mégis mi a fenét keresek itt? Hisz nekem már semmit nem jelent Jake, de akkor mégis miért érzem folyamatosan a hiányát? Miért szenvedtem volna hónapok óta ha semmit nem jelent nekem? Miért aggódom ennyire az épsége miatt? Miért haragszom Austinra? Minden kérdés itt van a fejemben, de egy válaszom sincs.
- Figyelj, Savannah, én nagyon sajnálom, hidd el én sem szerettem volna, hogy így végződjön minden, higgy nekem. Sosem szerettem volna, hogy Jakenek kórházba kelljen mennie, főleg nem miattam. Elhiheted nekem, mennyire dühös vagyok magamra. És csak mondom, hogy aztán ha Jaket...- nem engedtem befejezni, a hirtelen rám törő Austinnak a mondandóját, közbe kellett vágnom:
- Austin, hallod mit mondtál? Azt mondtad, hogy ha Jaket.- hajtottam le a fejem.- Ez az jelenti, hogy nem biztos, hogy rendbe jön?- kezdtem könnyezni.
-Jaj, dehogyis, Savannah, én nem így értettem, mert ez egyáltalán nem igaz. Jake megfog gyógyulni, az összes orvos ezt mondja. Meg persze azt, hogy még sosem láttak ilyen erős embert, biztos van valakiért küzdenie az életben. Eddig azt hittem, hogy Jakenek a családja nagyon fontos és, hogy ha valakiért is küzd az életéért azok ők lesznek, de tévedtem, mert akiért leugrana egy hídról is az te vagy.
- Én?- meresztettem rá, könnyel áztatott szemeimet.- Alig egy hónapig voltunk együtt, mármint kb. egy hónapig láttuk csak egymást, aztán ő eljött ide, és mi lett belőle? Most egy kórházban fekszik, és azért imádkozunk, hogy élje túl, és hogy minden olyan legyen mint régen, persze azzal a kivétellel, hogy te haza jössz.- folytak belőlem a szavak, meg persze a könnyek is, azzal a különbséggel, hogy most már nem is sírtam, hanem inkább zokogtam. Folyton visszatért az emlékeimbe az a kép, ahogy Jake a kórteremben fekszik, halálsápadtan, ami miatt nem tudtam abba hagyni a sírást. Ezt észrevéve, Austin magához ölelt, és bár először próbáltam ellökni magamtól, mert még mindig undorodtam tőle, lassan rá kellet jöjjek ez az egész egyáltalán nem az ő hibája. Az igaz, hogy őt akarta segíteni Jake, de arról már nem ő tehet, hogy ilyen vadállat "barátai" vannak.
- Figyelj Austin.- húzódtam el tőle.- Én sajnálom, amiket az előbb mondtam, nem gondoltam komolyan, csak aggódtam Jakért, bár azt sem tudom, hogy miért. A lények az, hogy sajnálom!- hajtottam le bűnbánóan a fejem.
- Hé, kislány, ne aggódj, teljesen igazad volt, tényleg miattam van most itt.- mondta ő is keserű mosollyal a száján.
- Dehogyis, egyáltalán nem a te hibád és ezt mindenki tudja, Jake is. És ezt itt az ideje elfogadnod.- mosolyogtam rá. Elég "vicces", hogy előbb még én hibáztattam az előbb említettekkel, most pedig pont én vigasztalom.- öleltem meg gyorsan, majd elkezdtem visszafele húzni. - De most már menjünk, mert Lara már biztos mindenfélét kombinál, ahogy őt ismerem.- nevettem fel, velem együtt Austin is. Amint visszaértünk a kórterembe, elég meglepő dolgot véltünk felfedezni, hisz Lara beszélgetett Jakkel, aki bár gyengén, de őszintén nevetett. Amint megláttam, hogy barátom fölkelt, gyorsan odarohantam hozzá, és a karjai közé vetettem magam. Kicsit nagyon meglepődött, de a sokk után, ő is szorosan magához szorított, sőt még maga mellé is fektetve egy elég érdekes dolgot suttogott a fülembe: "Hiányoztál".
- Tessék?- zavarodtam össze, mert úgy látszik, kérdezett valamit.
- Azt kérdeztem, hogy jól vagy-e?- ismételte el újra.
- Ige...nem. Mégis, hogy lennék jól, mikor itt fekszik a barátom, vagy nem tudom mim, és ki miatt? Hát miattad! Legszívesebben egy kanál vízben megfojtanálak.- ordítottam dühösen, kiadva magamból mindent. Lara nagy szemeket meresztett rám, de mielőtt bármit mondhatott volna, elrohantam. Nem bírtam egy légtérben maradni azzal a személlyel aki miatt akár meg is halhatott volna Jake. Tudom, hogy nagyon gyerekes mozdulat volt, de muszáj volt elmennem, mielőtt még olyat mondanék, amit aztán megbánnék. Nem akartam kimenni az kórházból, mert féltem ettől a várostól, hisz ha ilyen emberek vannak itt, akik lövöldöznek, akkor inkább bent maradok. Odasétáltam egy ablakhoz majd elkezdtem kifele bámulni.
Mégis mi a fenét keresek itt? Hisz nekem már semmit nem jelent Jake, de akkor mégis miért érzem folyamatosan a hiányát? Miért szenvedtem volna hónapok óta ha semmit nem jelent nekem? Miért aggódom ennyire az épsége miatt? Miért haragszom Austinra? Minden kérdés itt van a fejemben, de egy válaszom sincs.
- Figyelj, Savannah, én nagyon sajnálom, hidd el én sem szerettem volna, hogy így végződjön minden, higgy nekem. Sosem szerettem volna, hogy Jakenek kórházba kelljen mennie, főleg nem miattam. Elhiheted nekem, mennyire dühös vagyok magamra. És csak mondom, hogy aztán ha Jaket...- nem engedtem befejezni, a hirtelen rám törő Austinnak a mondandóját, közbe kellett vágnom:
- Austin, hallod mit mondtál? Azt mondtad, hogy ha Jaket.- hajtottam le a fejem.- Ez az jelenti, hogy nem biztos, hogy rendbe jön?- kezdtem könnyezni.
-Jaj, dehogyis, Savannah, én nem így értettem, mert ez egyáltalán nem igaz. Jake megfog gyógyulni, az összes orvos ezt mondja. Meg persze azt, hogy még sosem láttak ilyen erős embert, biztos van valakiért küzdenie az életben. Eddig azt hittem, hogy Jakenek a családja nagyon fontos és, hogy ha valakiért is küzd az életéért azok ők lesznek, de tévedtem, mert akiért leugrana egy hídról is az te vagy.
- Én?- meresztettem rá, könnyel áztatott szemeimet.- Alig egy hónapig voltunk együtt, mármint kb. egy hónapig láttuk csak egymást, aztán ő eljött ide, és mi lett belőle? Most egy kórházban fekszik, és azért imádkozunk, hogy élje túl, és hogy minden olyan legyen mint régen, persze azzal a kivétellel, hogy te haza jössz.- folytak belőlem a szavak, meg persze a könnyek is, azzal a különbséggel, hogy most már nem is sírtam, hanem inkább zokogtam. Folyton visszatért az emlékeimbe az a kép, ahogy Jake a kórteremben fekszik, halálsápadtan, ami miatt nem tudtam abba hagyni a sírást. Ezt észrevéve, Austin magához ölelt, és bár először próbáltam ellökni magamtól, mert még mindig undorodtam tőle, lassan rá kellet jöjjek ez az egész egyáltalán nem az ő hibája. Az igaz, hogy őt akarta segíteni Jake, de arról már nem ő tehet, hogy ilyen vadállat "barátai" vannak.
- Figyelj Austin.- húzódtam el tőle.- Én sajnálom, amiket az előbb mondtam, nem gondoltam komolyan, csak aggódtam Jakért, bár azt sem tudom, hogy miért. A lények az, hogy sajnálom!- hajtottam le bűnbánóan a fejem.
- Hé, kislány, ne aggódj, teljesen igazad volt, tényleg miattam van most itt.- mondta ő is keserű mosollyal a száján.
- Dehogyis, egyáltalán nem a te hibád és ezt mindenki tudja, Jake is. És ezt itt az ideje elfogadnod.- mosolyogtam rá. Elég "vicces", hogy előbb még én hibáztattam az előbb említettekkel, most pedig pont én vigasztalom.- öleltem meg gyorsan, majd elkezdtem visszafele húzni. - De most már menjünk, mert Lara már biztos mindenfélét kombinál, ahogy őt ismerem.- nevettem fel, velem együtt Austin is. Amint visszaértünk a kórterembe, elég meglepő dolgot véltünk felfedezni, hisz Lara beszélgetett Jakkel, aki bár gyengén, de őszintén nevetett. Amint megláttam, hogy barátom fölkelt, gyorsan odarohantam hozzá, és a karjai közé vetettem magam. Kicsit nagyon meglepődött, de a sokk után, ő is szorosan magához szorított, sőt még maga mellé is fektetve egy elég érdekes dolgot suttogott a fülembe: "Hiányoztál".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése