2014.03.07
15. fejezet
Sziasztok drága olvasóim! Nem is tudom mit mondjak, hisz ide már egy egyszerű bocsánatkérés azt hiszem nem lenne elég, de sajnos csak ezt tudom mondani, a világ összes nyelvén amin beszélek: sajnálom, mi dispiace, je suis désolée... Szóval őszintén bocsánatot kérek, de kérlek titeket legyetek figyelemmel, és értsétek meg, hogy nem a legegyszerűbb minden héten új részt hozni, amiben van valami izgalmas is (mármint remélem). Mikor még elkezdtem ezt a történetet, mármint a blogot, telis-tele voltam ötletekkel, fordulópontokkal, de egyre kevesebb ihletem van, és ez elég szomorú. Nah mindegy, nem is húzom tovább az időt, csak annyit mondanék még, hogy örülnék ha hagynátok magatok után nyomot, az sokat segítene nekem eldönteni, hogy tetszett-e a rész vagy sem. Jó olvasást!
U.i.: Remélem tetszeni fog ez a rész!
U.i.: Remélem tetszeni fog ez a rész!
Puszi, Kata
- Brandon ne szórakozz már velem, tudod, hogy ez nem vicces.
- Nem, Savannah hidd el nekem nyitva van a szemed, de várjunk csak, ezzel most azt akarod mondani, hogy te nem is érzékeled, hogy nyitva van?
- Már miért érzékelném, mikor ez egy teljes hazugság. Figyelj Brandon, kérlek ne szórakozz ilyenekkel ha lehet, oké?
- De Savannah én nem szórakozom, tényleg kinyitottad a szemed.- mondta teljes meggyőződéssel, amiért már én is hittem neki.
- De, én nem látok...
-2 hónappal később-
Szeptember közepét írjuk. Én a nagyiéknál maradtam, mert úgy éreztem bármikor segítségre van szükségük, nekem majd szólhatnak. Egy kávézóban dolgozom, már egy hónapja, és bár vannak nagyon fárasztó napok mikor csak úgy özönlenek az emberek, általában elég nyugodt munkának lehet nevezni.
2 hónappal ezelőtt, nagyon megijedtem, mikor szememet kinyitván, nem láttam. Szerencsére az csak a fejsérülésem miatt volt, egy átmeneti időszaknak is lehetne nevezni. Rettenetes volt ahogy két hétig vakon kellett minden csinálnom, semmit nem láttam, és így, az álom világban, az emlékek szinte valóságot rejlő képekként törtek rám. Azt hiszem, mind ezt a két hetet nem bírtam volna ki egy személy nélkül, márpedig ez a személy Brandon volt. Minden nap ott virrasztott mellettem, minden rémképnél, ő mentett meg a teljes depressziótól, és ő vidított fel rosszabb napjaimon, ami valljuk be sokszor megesett.
Anyáék szerencsére rendbe jöttek, és az utolsó napokban ők is meglátogattak, pont mint Lara, és nagy meglepetésemre Amy. Amikor meghallottam a hangját a kórterembe, nem nagyon hittem, el, hogy tényleg ő lenne az, de mivel megerősítette, végül kénytelen voltam felfogni a valóságot. Máig nem tudom, hogyan került ide, de végig mellettem volt, és még miután kijöttem a kórházból is pár napig velem maradt a nagyiéknál, és rájöttünk, hogy körülbelül semmiben nem értünk egyet, de mégis hihetetlenül jól kijövünk, és azt hiszem hívhatom már barátnőmnek. Itt léte alatt, nem győzte elégszer elmondani mennyire sajnálja, hogy nem állt ki mellettem mikor a többiek szívattak, mert ha megtette volna akkor már talán réges-rég barátok lennénk, és pedig nem bírtam elégszer mondani, hogy e miatt ne fájjon a foga, nem az ő hibája, meg amúgy is ha kiállt volna mellettem, akkor talán a többiek őt is elkezdték volna szívatni, azt pedig egyáltalán nem akartam volna, szóval megmondtam neki, hogy egyáltalán nem haragszom, és ezt teljes őszinteséggel tudtam kimondani.
Újdonsült barátnőmnek sajnos, haza kellett mennie, olyan augusztus elején, de addig is mindenben támogatott és remekül eltudtuk mulatni az időt, minden egyes nap.
Larával a kapcsolatom, szinte már legjobb baráti, bár mikor valamelyikünk felhozza az öccsét, a másik ideges lesz, de gondolom teljesen más okokból, mert nem gondolom, hogy neki az lenne az oka, a viselkedéséért, hogy hiányzik neki a barátja, szóval ez nálunk teljesen tabu téma, de egyre jobban tudjuk kerülni a kínos helyzeteket, mert szerencsére sosem fogyunk ki a témákból.
Ma is épp hozzá igyekeztem, mert megbeszéltük, hogy elmegyünk, kicsit sétálni, meg persze beszélgetni, de belépve egy nem várt dolog fogadott. A nappaliba érve, az összes családtagot, a kanapén ülve találtam. A lányok sírtak, Josh pedig csak meredt maga elé. Érkezésemre felkapták a fejüket, de aztán mint a robotok visszakerültek abba a helyzetbe amiben voltak.
- Mi...mi történt?- kérdeztem bátortalanul és bizonytalanul. Lara felnézett könnyes szemeivel, majd odajött hozzám, és megölelt, de olyan erővel mint eddig soha. Éreztem, hogy szüksége van rám bármi is történhetett, szóval én is jó szorosan visszaöleltem, és a hátát kezdtem el nyugtatóan simogatni. Percen múlva, barátnőm megfogta a kezemet, és élettelen hangon megszólalt:
- Gyere.- kezdett el az emelet felé húzni. Amint beértünk a szobájába, Lara fáradtan az ágyára dőlt és pedig mellé. - Reggel, mikor felkeltem, és lementem, a konyhába apa és anya ültek és meredten bámultak maguk elé. Ugyanúgy mint most. Reggel óta ilyenek, egy szót sem szólnak, az is nehezükre esett elmondani, hogy Jake kórhá...- nem tudta befejezni, mert én kétségbeesett arcommal belé fojtottam a szót.
- Most hol van?- kérdeztem nagy nehezen, a padlót bámulva.
- Olaszországban, de nem egyedül. Figyelj Savannah, azt hiszem itt az ideje elmondanom, Jake eltűnésének a miértjét. Jakenek van egy...van egy- Lara nem találta a szavakat, de miután sürgetően ránéztem, vette a lapot, és kinyögte:- Jakenek van egy ikertestvére.
Azt a kezdetektől fogva tudtam, hogy Jake nem mond teljesen igazat, de azért azt nem gondoltam volna, hogy egy ilyen fontos dolgot hallgat pont el. Most komolyan miért nem lehetett ezt az "apró" dolgot elmondani nekem, mikor én teljesen őszinte voltam Vele, és a legféltettebb titkaimat is elmondtam, mert teljesen megbíztam benne, de azt hiszem félreismertem.
- És ezt miért nem tudta nekem elmondani? - kérdeztem fojtott hangon.
- Azért, mert nem büszke rá. Senki sem büszke rá. Az a helyzet, hogy Austin, drog...drogkereskedő.-
fejezte be mondatát nagy nehezen, majd elkezdtek csorogni a könnyei. Picit fel kellett dolgoznom, de aztán gyorsan karjaimba vontam barátnőmet, mert a zokogásától, már alig bírt megállni a lábán. Az ágyhoz vonszoltam, amire kis idő után le is rogytunk. Fél óra után, Lara úgy tűnt megnyugodott, mert elkezdett mesélni:
- Jake azért tűnt el, mert haza akarta hozni Austint, de úgy látszik nem nagyon sikerült neki, mert hát most kórházban van.- barátnőm kifújta az eddig bent tartott levegőt, majd folytatta: - Austin hívott fel minket, azzal, hogy nagyon sajnálja, majd elkezdett zokogni - mármint anyáék szerint -, de folyamatosan csak azt hajtogatta, hogy nagyon sajnálja. Olyan öt perces síró szünet után, elmondta, hogy neki át kellett adni egy nagyobb mennyiségű anyagot, egy embernek akivel egy elhagyatott parkban kellett találkoznia, és ezt Jakenek is elmondta, aki persze teljesen zaklatott lett, és Austin tudta nélkül odarendelt egy csapat rendőrt, csak ez balul sült el, mert az átvevő kiszagolta valahogy, hogy mi fog történni, és hívatta a "barátait" akiknek mind fegyvere volt. Jake elkísérte Austint, mert megakarta tudni mi fog történni, de mikor a rendőrok odaértek, ő pedig kitette a lábát a kocsiból, meglőtték több helyen is. Súlyos sérülésekkel a kórházba kellett szállítani, és Austin minden órában értesít a hogyléte felől, de sajnos anya és apa nem mehet oda, mert nem tudnak szabit kivenni, még ilyen ügyben sem, mert hülye mindkettőjük főnöke, és azt szeretném kérdezni, hogy te eljönnél-e velem? Mielőtt válaszolnál, gondolj bele milyen lehetett mindezt magában tartani. Tudom, hogy haragszol rá, nem is kicsit, de sajnos ezt nem akarta elmondani neked, mert azt gondolta, hogy akkor teljesen más szemmel néztél volna rá és, hogy elveszíti a barátságodat, amit persze nem akart. Napokon keresztül engem faggatott, hogy mi lenne a helyes döntés, és én persze azt mondtam, hogy mondja el neked, de valamiért rettentően félt. Szóval eljönnél velem? Szüksége van ránk, de legfőképpen rád.
- Ezen...ezen gondolkodnom kell, sajnálom.- mondtam, majd gyorsan kifutottam, és hazáig meg sem álltam. Berohantam a szobámba, nagyim kíváncsi tekintetén figyelmen kívül hagyva. Lerogytam az ágyra, majd keserves zokogásba kezdtem. Hogy miért? Én magam sem tudom. Talán azért, mert egy hazugságokkal teli barátságban volt részem, amire még azt is gondoltam, hogy örökre fog tartani. Vagy talán Larara haragszom, hogy nem mondta el nekem előbb? De Jake is simán elmondhatta volna nekem, hisz ha ennyire nem bízik meg bennem, akkor mégis, hogy gondolta, hogy fog működni a mi barátságunk. De miért ráz meg engem ez ennyire? Hisz nem is voltunk olyan sokat együtt, már rég el kellett volna felejtem, több mint két hónapom volt rá, és mégis...minden egyes kiejtett szava az emlékembe véste magát, és azt hiszem ha akarnám sem tudnám kiűzni őket onnan. Már csak a folyamatosan használt kérdés van hátra. Miért?
Gondolataimból egy kopogás húzott vissza a valóvilágba. Miután elmormoltam egy halk "gyere"-t, a nagyit véltem felfedezni. Amint meglátta kisírt szemeimet, amiket gondolom elég nehéz lett volna nem észrevenni, gyorsan odaszaladt, és jó szorosan a karjai közé vont. Most csak erre volt szükségem, és ezt ő is tudta. Semmi kérdést nem tett fel, amiért nagyon hálás vagyok neki, hisz nem bírtam volna elmesélni mindazt amit ebben a másfél órában megtudtam.
- Nagyi.- szólaltam meg fogalmam sincs mennyi idő után.
- Igen, kicsim?- nézett rám szeretetteljesen nagymamám.
- El kell mennem Olaszország.- jelentettem ki. Nagyim egy ideid összevont szemöldökkel vizslatott majd óvatosan bólintott és megszólalt:
- Ha ezt látod helyesnek, akkor én elengedlek.- tudtam, hogy tudta, hogy valami fontos dologról van szó, és ezért kérek ilyet.
- Igen ezt látom helyesnek, és majd elmondom neked, mi a helyzet, de most nem bírom, sajnálom.- motyogtam, majd újra kicsordult a szememből egy könnycsepp.
- Persze kincsem, semmi gond.- mondta majd miután adott egy puszit a homlokomra, lassan kisétált a szobából. Remegő kezekkel nyúltam a telefonomért, majd megkerestem, nem is olyan rég látott barátnőm számát és tárcsázni kezdtem.
- Savannah, jól vagy?- vette fel szinte az első csörgésre Lara.
- Igen, sajnálom, hogy úgy ott hagytalak, de gondolkodnom kellett, és úgy döntöttem elmegyek veled.- sóhajtottam.
- Köszönöm, te vagy a legjobb.
- Tudom- próbáltam felvidítani.- Mikor indulunk?
- Hát én már megvettem a jegyet, csak az a gond, hogy...
- Csak nyögjed ki.- sóhajtottam ismét.
- Öt óra múlva indulunk!- mondta, majd lecsapta a telefont, mert félt a reakciómtól. Hát félhet is, de ezt még nem úszta meg. Gyorsan odasétáltam a szekrényemhez, majd elkezdtem bepakolni, az ágy alól előhúzott bőröndömbe. Nem tudtam, mennyi dologra lehet szükségem, de inkább beraktam mindenből kétszer többet mint gondoltam, a biztonság kedvéért.
Elég sietősre kellett vennem, mert fél négykor már Laráéknél beszéltünk meg egy találkozót, és már három órát ütött az óra. Gyorsan elköszöntem a nagyszüleimtől és megköszöntem mindent a nagyinak, meg persze megígértem, hogy ahogy hazaérek mindent elmondok szóról szóra, amivel szerencsére megelégedett, és azzal a mondattal, hogy nagyon vigyázzak magamra, már el is engedett. Megálltam a ma már egyszer látott ház előtt és beengedtem magamat. Igazából már semmi olyasmi nincs, hogy csöngetek, hisz úgyis kinyitnák nekem az ajtót, legalább így nem kell fáradozniuk.
Mármint én így gondolom, de azért voltak családtagok akik még furán méregettek engem, ahogy beléptem, de nem zavartatva magamat, és is leültem közéjük a kanapéra, és vártam a barátnőmet, akire szerencsére nem is kellett annyit várnom, mint gondoltam, mert öt perccel később már egy bazi nagy bőrönddel botorkált le a lépcsőn. Miután ő is elköszönt minden családtagjától meg én is adtam egy-egy puszit, beültünk a kocsiba és elindultunk, persze Lara apjával, aki vezetett. A reptérre elég hamar kiértünk, csak fél órát vett igénybe. Elköszöntünk a "sofőrünktől", majd elindultunk megkeresni a gépünket, és miután sikerrel jártunk és kivártuk a sorunkat, elhelyezkedtünk és vártuk az indulást, ami hamar be is következett, én pedig egyre idegesebb lettem. Nem értem miért pont most kellt ilyen gyorsan haladnia az időnek.
- De, én nem látok...
-2 hónappal később-
Szeptember közepét írjuk. Én a nagyiéknál maradtam, mert úgy éreztem bármikor segítségre van szükségük, nekem majd szólhatnak. Egy kávézóban dolgozom, már egy hónapja, és bár vannak nagyon fárasztó napok mikor csak úgy özönlenek az emberek, általában elég nyugodt munkának lehet nevezni.
2 hónappal ezelőtt, nagyon megijedtem, mikor szememet kinyitván, nem láttam. Szerencsére az csak a fejsérülésem miatt volt, egy átmeneti időszaknak is lehetne nevezni. Rettenetes volt ahogy két hétig vakon kellett minden csinálnom, semmit nem láttam, és így, az álom világban, az emlékek szinte valóságot rejlő képekként törtek rám. Azt hiszem, mind ezt a két hetet nem bírtam volna ki egy személy nélkül, márpedig ez a személy Brandon volt. Minden nap ott virrasztott mellettem, minden rémképnél, ő mentett meg a teljes depressziótól, és ő vidított fel rosszabb napjaimon, ami valljuk be sokszor megesett.
Anyáék szerencsére rendbe jöttek, és az utolsó napokban ők is meglátogattak, pont mint Lara, és nagy meglepetésemre Amy. Amikor meghallottam a hangját a kórterembe, nem nagyon hittem, el, hogy tényleg ő lenne az, de mivel megerősítette, végül kénytelen voltam felfogni a valóságot. Máig nem tudom, hogyan került ide, de végig mellettem volt, és még miután kijöttem a kórházból is pár napig velem maradt a nagyiéknál, és rájöttünk, hogy körülbelül semmiben nem értünk egyet, de mégis hihetetlenül jól kijövünk, és azt hiszem hívhatom már barátnőmnek. Itt léte alatt, nem győzte elégszer elmondani mennyire sajnálja, hogy nem állt ki mellettem mikor a többiek szívattak, mert ha megtette volna akkor már talán réges-rég barátok lennénk, és pedig nem bírtam elégszer mondani, hogy e miatt ne fájjon a foga, nem az ő hibája, meg amúgy is ha kiállt volna mellettem, akkor talán a többiek őt is elkezdték volna szívatni, azt pedig egyáltalán nem akartam volna, szóval megmondtam neki, hogy egyáltalán nem haragszom, és ezt teljes őszinteséggel tudtam kimondani.
Újdonsült barátnőmnek sajnos, haza kellett mennie, olyan augusztus elején, de addig is mindenben támogatott és remekül eltudtuk mulatni az időt, minden egyes nap.
Larával a kapcsolatom, szinte már legjobb baráti, bár mikor valamelyikünk felhozza az öccsét, a másik ideges lesz, de gondolom teljesen más okokból, mert nem gondolom, hogy neki az lenne az oka, a viselkedéséért, hogy hiányzik neki a barátja, szóval ez nálunk teljesen tabu téma, de egyre jobban tudjuk kerülni a kínos helyzeteket, mert szerencsére sosem fogyunk ki a témákból.
Ma is épp hozzá igyekeztem, mert megbeszéltük, hogy elmegyünk, kicsit sétálni, meg persze beszélgetni, de belépve egy nem várt dolog fogadott. A nappaliba érve, az összes családtagot, a kanapén ülve találtam. A lányok sírtak, Josh pedig csak meredt maga elé. Érkezésemre felkapták a fejüket, de aztán mint a robotok visszakerültek abba a helyzetbe amiben voltak.
- Mi...mi történt?- kérdeztem bátortalanul és bizonytalanul. Lara felnézett könnyes szemeivel, majd odajött hozzám, és megölelt, de olyan erővel mint eddig soha. Éreztem, hogy szüksége van rám bármi is történhetett, szóval én is jó szorosan visszaöleltem, és a hátát kezdtem el nyugtatóan simogatni. Percen múlva, barátnőm megfogta a kezemet, és élettelen hangon megszólalt:
- Gyere.- kezdett el az emelet felé húzni. Amint beértünk a szobájába, Lara fáradtan az ágyára dőlt és pedig mellé. - Reggel, mikor felkeltem, és lementem, a konyhába apa és anya ültek és meredten bámultak maguk elé. Ugyanúgy mint most. Reggel óta ilyenek, egy szót sem szólnak, az is nehezükre esett elmondani, hogy Jake kórhá...- nem tudta befejezni, mert én kétségbeesett arcommal belé fojtottam a szót.
- Most hol van?- kérdeztem nagy nehezen, a padlót bámulva.
- Olaszországban, de nem egyedül. Figyelj Savannah, azt hiszem itt az ideje elmondanom, Jake eltűnésének a miértjét. Jakenek van egy...van egy- Lara nem találta a szavakat, de miután sürgetően ránéztem, vette a lapot, és kinyögte:- Jakenek van egy ikertestvére.
Azt a kezdetektől fogva tudtam, hogy Jake nem mond teljesen igazat, de azért azt nem gondoltam volna, hogy egy ilyen fontos dolgot hallgat pont el. Most komolyan miért nem lehetett ezt az "apró" dolgot elmondani nekem, mikor én teljesen őszinte voltam Vele, és a legféltettebb titkaimat is elmondtam, mert teljesen megbíztam benne, de azt hiszem félreismertem.
- És ezt miért nem tudta nekem elmondani? - kérdeztem fojtott hangon.
- Azért, mert nem büszke rá. Senki sem büszke rá. Az a helyzet, hogy Austin, drog...drogkereskedő.-
fejezte be mondatát nagy nehezen, majd elkezdtek csorogni a könnyei. Picit fel kellett dolgoznom, de aztán gyorsan karjaimba vontam barátnőmet, mert a zokogásától, már alig bírt megállni a lábán. Az ágyhoz vonszoltam, amire kis idő után le is rogytunk. Fél óra után, Lara úgy tűnt megnyugodott, mert elkezdett mesélni:
- Jake azért tűnt el, mert haza akarta hozni Austint, de úgy látszik nem nagyon sikerült neki, mert hát most kórházban van.- barátnőm kifújta az eddig bent tartott levegőt, majd folytatta: - Austin hívott fel minket, azzal, hogy nagyon sajnálja, majd elkezdett zokogni - mármint anyáék szerint -, de folyamatosan csak azt hajtogatta, hogy nagyon sajnálja. Olyan öt perces síró szünet után, elmondta, hogy neki át kellett adni egy nagyobb mennyiségű anyagot, egy embernek akivel egy elhagyatott parkban kellett találkoznia, és ezt Jakenek is elmondta, aki persze teljesen zaklatott lett, és Austin tudta nélkül odarendelt egy csapat rendőrt, csak ez balul sült el, mert az átvevő kiszagolta valahogy, hogy mi fog történni, és hívatta a "barátait" akiknek mind fegyvere volt. Jake elkísérte Austint, mert megakarta tudni mi fog történni, de mikor a rendőrok odaértek, ő pedig kitette a lábát a kocsiból, meglőtték több helyen is. Súlyos sérülésekkel a kórházba kellett szállítani, és Austin minden órában értesít a hogyléte felől, de sajnos anya és apa nem mehet oda, mert nem tudnak szabit kivenni, még ilyen ügyben sem, mert hülye mindkettőjük főnöke, és azt szeretném kérdezni, hogy te eljönnél-e velem? Mielőtt válaszolnál, gondolj bele milyen lehetett mindezt magában tartani. Tudom, hogy haragszol rá, nem is kicsit, de sajnos ezt nem akarta elmondani neked, mert azt gondolta, hogy akkor teljesen más szemmel néztél volna rá és, hogy elveszíti a barátságodat, amit persze nem akart. Napokon keresztül engem faggatott, hogy mi lenne a helyes döntés, és én persze azt mondtam, hogy mondja el neked, de valamiért rettentően félt. Szóval eljönnél velem? Szüksége van ránk, de legfőképpen rád.- Ezen...ezen gondolkodnom kell, sajnálom.- mondtam, majd gyorsan kifutottam, és hazáig meg sem álltam. Berohantam a szobámba, nagyim kíváncsi tekintetén figyelmen kívül hagyva. Lerogytam az ágyra, majd keserves zokogásba kezdtem. Hogy miért? Én magam sem tudom. Talán azért, mert egy hazugságokkal teli barátságban volt részem, amire még azt is gondoltam, hogy örökre fog tartani. Vagy talán Larara haragszom, hogy nem mondta el nekem előbb? De Jake is simán elmondhatta volna nekem, hisz ha ennyire nem bízik meg bennem, akkor mégis, hogy gondolta, hogy fog működni a mi barátságunk. De miért ráz meg engem ez ennyire? Hisz nem is voltunk olyan sokat együtt, már rég el kellett volna felejtem, több mint két hónapom volt rá, és mégis...minden egyes kiejtett szava az emlékembe véste magát, és azt hiszem ha akarnám sem tudnám kiűzni őket onnan. Már csak a folyamatosan használt kérdés van hátra. Miért?
Gondolataimból egy kopogás húzott vissza a valóvilágba. Miután elmormoltam egy halk "gyere"-t, a nagyit véltem felfedezni. Amint meglátta kisírt szemeimet, amiket gondolom elég nehéz lett volna nem észrevenni, gyorsan odaszaladt, és jó szorosan a karjai közé vont. Most csak erre volt szükségem, és ezt ő is tudta. Semmi kérdést nem tett fel, amiért nagyon hálás vagyok neki, hisz nem bírtam volna elmesélni mindazt amit ebben a másfél órában megtudtam.
- Nagyi.- szólaltam meg fogalmam sincs mennyi idő után.
- Igen, kicsim?- nézett rám szeretetteljesen nagymamám.
- El kell mennem Olaszország.- jelentettem ki. Nagyim egy ideid összevont szemöldökkel vizslatott majd óvatosan bólintott és megszólalt:
- Ha ezt látod helyesnek, akkor én elengedlek.- tudtam, hogy tudta, hogy valami fontos dologról van szó, és ezért kérek ilyet.
- Igen ezt látom helyesnek, és majd elmondom neked, mi a helyzet, de most nem bírom, sajnálom.- motyogtam, majd újra kicsordult a szememből egy könnycsepp.
- Persze kincsem, semmi gond.- mondta majd miután adott egy puszit a homlokomra, lassan kisétált a szobából. Remegő kezekkel nyúltam a telefonomért, majd megkerestem, nem is olyan rég látott barátnőm számát és tárcsázni kezdtem.
- Savannah, jól vagy?- vette fel szinte az első csörgésre Lara.
- Igen, sajnálom, hogy úgy ott hagytalak, de gondolkodnom kellett, és úgy döntöttem elmegyek veled.- sóhajtottam.
- Köszönöm, te vagy a legjobb.
- Tudom- próbáltam felvidítani.- Mikor indulunk?
- Hát én már megvettem a jegyet, csak az a gond, hogy...
- Csak nyögjed ki.- sóhajtottam ismét.
- Öt óra múlva indulunk!- mondta, majd lecsapta a telefont, mert félt a reakciómtól. Hát félhet is, de ezt még nem úszta meg. Gyorsan odasétáltam a szekrényemhez, majd elkezdtem bepakolni, az ágy alól előhúzott bőröndömbe. Nem tudtam, mennyi dologra lehet szükségem, de inkább beraktam mindenből kétszer többet mint gondoltam, a biztonság kedvéért.
Elég sietősre kellett vennem, mert fél négykor már Laráéknél beszéltünk meg egy találkozót, és már három órát ütött az óra. Gyorsan elköszöntem a nagyszüleimtől és megköszöntem mindent a nagyinak, meg persze megígértem, hogy ahogy hazaérek mindent elmondok szóról szóra, amivel szerencsére megelégedett, és azzal a mondattal, hogy nagyon vigyázzak magamra, már el is engedett. Megálltam a ma már egyszer látott ház előtt és beengedtem magamat. Igazából már semmi olyasmi nincs, hogy csöngetek, hisz úgyis kinyitnák nekem az ajtót, legalább így nem kell fáradozniuk.
Mármint én így gondolom, de azért voltak családtagok akik még furán méregettek engem, ahogy beléptem, de nem zavartatva magamat, és is leültem közéjük a kanapéra, és vártam a barátnőmet, akire szerencsére nem is kellett annyit várnom, mint gondoltam, mert öt perccel később már egy bazi nagy bőrönddel botorkált le a lépcsőn. Miután ő is elköszönt minden családtagjától meg én is adtam egy-egy puszit, beültünk a kocsiba és elindultunk, persze Lara apjával, aki vezetett. A reptérre elég hamar kiértünk, csak fél órát vett igénybe. Elköszöntünk a "sofőrünktől", majd elindultunk megkeresni a gépünket, és miután sikerrel jártunk és kivártuk a sorunkat, elhelyezkedtünk és vártuk az indulást, ami hamar be is következett, én pedig egyre idegesebb lettem. Nem értem miért pont most kellt ilyen gyorsan haladnia az időnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése