2014.04.21
17. fejezet
Sziasztok gyermekeim! Szeretném figyelmetekbe ajánlani, hogy nem sokára vége a blognak, még nem tudom, hogy még mennyi rész lesz, de az biztos, hogy nem rengeteg, mert nyár előtt mindenféleképpen be szeretném fejezni, mert a szünetben nem hiszem, hogy lesz időm, meg már nem lenne értelme hablatyolni összevissza, mert hamarosan minden megoldódik. Ezzel most tudom, hogy elárultam magam, de nem szeretnélek titeket hamis utakra vezetni. Most húsvéti/tavaszi szünetem van, szóval reményeim szerint, majd hozni fogok minimum két részt, de mint előbb elmondtam, nem szeretnélek titeket hamis utakra vezetni, szóval ha mégsem így lesz, akkor ne haragudjatok meg rám. Hisz a szörnyű kötelezők sok időt elvesznek, főleg úgy, hogy nem is értem őket! Na mindegy ez nem a ti gondotok, még annyit szeretnék elmondani, hogy ne haragudjatok, ha előbbre vártátok a részt, de a szünetek előtti időszak mindig szörnyen nehéz, szóval nem volt időm. És bocsánat a kisregényért is!
U.I.: A helyesírási hibákért bocsánat!
Jó olvasást,
Kata
Kicsit nagyon meglepődött, de a sokk után, ő is szorosan magához szorított, sőt még maga mellé is fektetve egy elég érdekes dolgot suttogott a fülembe: "Hiányoztál".
Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek, de mivel én is ezt éreztem, természetesen válaszoltam: "Te is". Aztán a vállába kellett fúrjam a fejem, nehogy észrevegye az elvörösödést, ami elég ciki lett volna, hisz akkor rájön... mire is jön rá? Hisz nekem nincs semmi titkolni valóm, vagy mégis? Miért vörösödöm el? Ennek valamit jelentenie kell, de az nem... az nem lehet, baszki! Az nem lehet, hisz én nem lehetek szerel...szerelmes a legjobb barátomba. Annak semmi értelme nem lenne, meg ezt gyorsan ki kell vernem a fejemből, hisz csak komplikálnám a dolgokat. Tisztán látszik Jaken, hogy csak barátként tekint rám, ami azt jelenti, hogy ha kiderül mit érzek iránta akkor tönkre megy a barátságunk, ami csak pár órája éledt újjá, és azelőtt már tönkre is ment egyszer mármint szerintem. De azt még mindig nem értem, hogy barátom miért nem tudta elmondani nekem az utazásának okát. Ennyire nehéz lett volna felemelni azt a kurva telefont, és belenyögni, hogy "Olaszországban vagyok, az ikertesómnak szüksége volt a segítségemre"? Szerintem ez nem a világ vége.
Gyorsan körülnéztem a szobába, és mit látok? Pontosabban mit nem látok? Austin és Lara nincsenek itt. Vajon miért nincsenek? Fogadok, hogy drága barátnőm van a dologban, és azt akarja, hogy valami alakuljon ki közöttünk, mert erről a tervéről már beszámolt nekem, hogy ő úgy látja, hogy mindketten többet érzünk a másik iránt, mint szimpla barátság. Akkor még jól az arcába röhögtem, de kezdem nagyon is azt hinni, hogy teljesen igaza volt. Ennyire átlátszó lennék? De ha az én érzelmeimmel kapcsolatba ennyire igaza van, akkor lehet, hogy Jake érzelmeit is eltalálja? Áhh, mit is gondolok én. Hogy talán a barátom, aki tényleg csak barátként tekint rám, szerelmes lenne belém? Ez képtelenség, jobb is ha minél gyorsabban kiverem a fejemből, hisz a végén csak magamnak okozok fájdalmat.
- Vagy várjunk csak - húzódtam el Jaketól, felemelve a hangom meg az ujjam, olyan "jól figyelj rám" stílusban. - mi az, hogy hiányoztam, bassza meg? Ha ez az igazság, akkor igazán megspórolhattad volna magadnak mindezeket az érzelmeket, ha mondjuk felemeled azt a retkes telefont, és beszélsz velem, mint minden normális ember, és nem titkolózol, meg persze nem mondod a nővérednek, hogy nem mondhatja el nekem. A francba már! Én komolyan nem értelek. Féltél attól, hogy nem fogadtalak volna el? Hisz ez butaság, mert tudod jó, hogy ez nem így van, és azt is tudod, hogy amit a legjobban utálok az a hazugság, és te pont ezt csináltad. Tudod mikor meghallottam, hogy kórházban vagy ráadásul Olaszországban, és Lara megkért rá, hogy utazzak vele ide, aggódtam érted. Aggódtam, de sajnos nem tudom miért, vagyis tudom mi az oka, de áhh...mindegy. Jake ugye tudod, hogy ez így nem fog menni? Egy barátság, pont mint egy párkapcsolat a bizalmon alapul, de azt látom, hogy te nem bízol meg bennem. Nem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de most sajnos ezt kell. Végeztünk.- adtam ki magamból a hónapok alatt felgyülemlett dühöt, majd kicsaptam az ajtót, ami előtt kit látnak könnyben áztatott szemeim. Hát kit? Larát és Austint. Utóbbi gyorsan beslisszolt mellettem az ikertesójához, előbbi pedig hozzám szaladt és szorosan megölelt. Kész nem bírtam tovább, elkezdtem zokogni. Biztos voltam benne, hogy mindent hallottak, de nem szenteltem neki nagyobb figyelmet. Sajnos túl sokat szenvedtem az elmúlt hónapokban, és az, hogy újra láthattam Jaket, sok mindent felkavart. Meg persze az, hogy rájöttem az igazságra, arra, hogy beleszerettem a VOLT barátomba, már kicsit tényleg sok volt.
- Igazad volt Lara, - szólaltam meg úgy tíz perc múlva, mikor kicsit megtudtam nyugodni. - szeretem őt. - néztem fájdalmasan a szemébe, majd újra elkezdtem sírni, vállára hajtva fejemet.
- Figyelj Savannah.- emelte fel arcomat, hogy szemébe tudjak nézni.- Talán most elfogsz engem küldeni dühösen, hogy hazudok meg ilyenek, de én akkor is elfogom neked mondani amit gondolok. És mielőtt kiakadnál kérlek hallgass meg. Szerintem Jake szeret téged, mármint ezt eddig is tudtuk, de most szerelemből szeret. Azért nem hívott téged, mert félt, hogy a hangjából te rájönnél erre, és hogy nagyon dühös lennél rá, amiért nem mondta neked előbb el, hogy hova készül.Nagyon jól ismerem a testvéremet, talán jobban, mint magamat és tudom, hogy soha nem bántana meg szándékosan.
- Mégis megtette.- nyögtem ki.
- Igen meg, de nem szándékosan. Nagyon szépen kérlek majd bocsáss meg neki egyszer. Nem azt mondom, hogy most azonnal, de gondold át a dolgokat az ő szemszögéből is. Hidd el neki sem könnyű. Eddig legalább tudta, hogy egyszer majd viszontlát téged, de most, hogy azt mondtad neki amit mondtál, összefog törni. Tudom nem tűnik olyan fiúnak aki összetörne valaki miatt, ami igaz is. Mert eddig senki hiányáért nem sírt, de a tiedért biztos fog. Kérlek bocsáss meg neki.- fejezte be mondandóját Lara. Bár tényleg ordítani tudtam volna, de be kellett látnom, hogy valószínűleg Larának igaza van, hisz ő ismeri jól az öccsét.
- Köszönöm,te vagy a legjobb barátnőm.- érzékenyültem el.
- Igen, barátnőd, de a legjobb barátod, meg ott fekszik bent és amint látom, nagyon szomorú, és mintha még a szeme is csillogna, és hidd el nekem nem a boldogságtól. Légyszíves Savannah, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy bemész hozzá és beszélgettek, mint két normális ember. Béküljetek ki mert ez a veszekedés semelyikőtöknek nem kedvező. Mindketten szenvedni fogtok, hidd el nekem. Ő is.
- Igazad van.- bólintottam megerősítve állításomat. - Megyek és beszéle... ez nem fog menni.- ráztam a fejem.
- Dehogynem, menni fog.- rángatott nagyon erősen Lara, gondolom annak érdekében, hogy észhez térjek, vagy talán, hogy rosszul legyek. Az előbbire tippelnék.
- Jó megyek.- indultam el aztán visszafordultam, de sajnos barátnőm tudta mire készülök, ezért készen állt arra, hogy meggátoljon abban, hogy elhúzzam a csíkot.
- Rossz az irány, drágám.- nevetett fel, mire én is kénytelen voltam így cselekedni. Nevetésünk betöltötte az egész kórházat, de amint eszembe jutott bent fekvő barátom, sajnos rájöttem, hogy ennek nem most van itt az ideje. Nagyon lassan elindultam az ajtó fele, talán olyan lelkesedéssel, mintha a fogamat húznák vagy mintha a kivégzésemre készülnének. Bekopogtam, majd egy bentről jövő halk "gyere" után benyitottam. Austin amint meglátott elmosolyodott, majd kiment a kórteremből. Én pedig kínosan álltam ott, nem igazán tudva mit mondhatnék. De valahogy csak sikerült elkezdenem.
- Jake, én sajnálom, nem úgy gondoltam, az előzőket, mármint az igazság az, hogy úgy gondoltam, de biztos van oka annak, hogy nem hívtál föl, mármint remélem. Én tényleg sajnálom és nem szeretnélek elveszíteni.
- Ajj Savannah, én sajnálok mindent, ne haragudj.- rázta meg a fejét, majd miután én is így tettem annak jeleként, hogy nem haragszom, nagy mosollyal az arcán kitárta a karját, jelezvén, hogy menjek oda. Nekem sem kellett több, amilyen gyorsan csak tudtam odarohantam, és szorosan megöleltem. Igaz pár perce kaptam az utolsó ölelést, de az nem volt igazi. Viszont ez az volt, és ez már nagyon hiányzott nekem. Olyannyira, hogy sós cseppeim elkezdtek lefele gördülni, majd Jake vállára érkeztek, aki ezt megérezvén még szorosabban fonta karjait körém.
Mikor Ő elment, mármint mikor nem tudtam mi van vele, gondoltam, hogy biztos elutazott egy kis időre. Majd napok múltán rájöttem, hogy ez bizony nem csak egy nyaralás. Hetek, hónapok után pedig minden reményemet elvesztettem afelől, hogy újra látni fogom valaha is. És most mégis itt vagyok a karjaiban, nagyon sok idő után, és ez bármit felülmúl.
Az újralátás öröme az egész testembe szétterült, és sok ideje először voltam igazán boldog, és először tudtam igazán, őszintén mosolyogni. Akkor jövünk rá mennyire hiányzik egy ember, mikor újra találkozunk vele. Addig csak a hiánynak egy csöpp részét ismerjük, ami igaz, hogy akkor teljesen fájdalmasnak tűnik, de a hiányt, teljes egészében, csak akkor fedezzük fel mikor újra karjainkba zárhatjuk szeretteinket vagy mikor újra megpillantjuk.
- Gyere ide, Törpilla.- mondta Jake, majd felhúzott maga mellé, és nagy kifli, kis kifli formában elhelyezkedtünk, majd csöndesen hallgattuk a másik szuszogását. És csak akkor esett le, mit is mondott.
- Mi az, hogy Törpilla? Nem is vagyok kicsi.- dobtam be a "durcát", de szám sarkában ott bujkált a mosoly.
- Dehogynem, kicsi vagy. De nehogy megsértődj itt nekem.- fúrta a nyakamba az arcát, mire muszáj volt elnevetnem magam. Nagy nevetések közepette egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy nyílik az ajtó, és belép rajta Lara és Austin.
- Uhh, bocsánat, nem akartunk megzavarni semmit.- szólalt meg Lara, én pedig összeráncolt szemöldökkel néztem rá.
- Már mit zavartál volna meg?- tettem fel az engem foglalkoztató kérdést.
- Hát amit... amit csinál...- mondta zavartan, mire Jakkel újra előtört belőlünk a nevetés.
Gyorsan körülnéztem a szobába, és mit látok? Pontosabban mit nem látok? Austin és Lara nincsenek itt. Vajon miért nincsenek? Fogadok, hogy drága barátnőm van a dologban, és azt akarja, hogy valami alakuljon ki közöttünk, mert erről a tervéről már beszámolt nekem, hogy ő úgy látja, hogy mindketten többet érzünk a másik iránt, mint szimpla barátság. Akkor még jól az arcába röhögtem, de kezdem nagyon is azt hinni, hogy teljesen igaza volt. Ennyire átlátszó lennék? De ha az én érzelmeimmel kapcsolatba ennyire igaza van, akkor lehet, hogy Jake érzelmeit is eltalálja? Áhh, mit is gondolok én. Hogy talán a barátom, aki tényleg csak barátként tekint rám, szerelmes lenne belém? Ez képtelenség, jobb is ha minél gyorsabban kiverem a fejemből, hisz a végén csak magamnak okozok fájdalmat.
- Vagy várjunk csak - húzódtam el Jaketól, felemelve a hangom meg az ujjam, olyan "jól figyelj rám" stílusban. - mi az, hogy hiányoztam, bassza meg? Ha ez az igazság, akkor igazán megspórolhattad volna magadnak mindezeket az érzelmeket, ha mondjuk felemeled azt a retkes telefont, és beszélsz velem, mint minden normális ember, és nem titkolózol, meg persze nem mondod a nővérednek, hogy nem mondhatja el nekem. A francba már! Én komolyan nem értelek. Féltél attól, hogy nem fogadtalak volna el? Hisz ez butaság, mert tudod jó, hogy ez nem így van, és azt is tudod, hogy amit a legjobban utálok az a hazugság, és te pont ezt csináltad. Tudod mikor meghallottam, hogy kórházban vagy ráadásul Olaszországban, és Lara megkért rá, hogy utazzak vele ide, aggódtam érted. Aggódtam, de sajnos nem tudom miért, vagyis tudom mi az oka, de áhh...mindegy. Jake ugye tudod, hogy ez így nem fog menni? Egy barátság, pont mint egy párkapcsolat a bizalmon alapul, de azt látom, hogy te nem bízol meg bennem. Nem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de most sajnos ezt kell. Végeztünk.- adtam ki magamból a hónapok alatt felgyülemlett dühöt, majd kicsaptam az ajtót, ami előtt kit látnak könnyben áztatott szemeim. Hát kit? Larát és Austint. Utóbbi gyorsan beslisszolt mellettem az ikertesójához, előbbi pedig hozzám szaladt és szorosan megölelt. Kész nem bírtam tovább, elkezdtem zokogni. Biztos voltam benne, hogy mindent hallottak, de nem szenteltem neki nagyobb figyelmet. Sajnos túl sokat szenvedtem az elmúlt hónapokban, és az, hogy újra láthattam Jaket, sok mindent felkavart. Meg persze az, hogy rájöttem az igazságra, arra, hogy beleszerettem a VOLT barátomba, már kicsit tényleg sok volt.
- Igazad volt Lara, - szólaltam meg úgy tíz perc múlva, mikor kicsit megtudtam nyugodni. - szeretem őt. - néztem fájdalmasan a szemébe, majd újra elkezdtem sírni, vállára hajtva fejemet.
- Figyelj Savannah.- emelte fel arcomat, hogy szemébe tudjak nézni.- Talán most elfogsz engem küldeni dühösen, hogy hazudok meg ilyenek, de én akkor is elfogom neked mondani amit gondolok. És mielőtt kiakadnál kérlek hallgass meg. Szerintem Jake szeret téged, mármint ezt eddig is tudtuk, de most szerelemből szeret. Azért nem hívott téged, mert félt, hogy a hangjából te rájönnél erre, és hogy nagyon dühös lennél rá, amiért nem mondta neked előbb el, hogy hova készül.Nagyon jól ismerem a testvéremet, talán jobban, mint magamat és tudom, hogy soha nem bántana meg szándékosan.
- Mégis megtette.- nyögtem ki.
- Igen meg, de nem szándékosan. Nagyon szépen kérlek majd bocsáss meg neki egyszer. Nem azt mondom, hogy most azonnal, de gondold át a dolgokat az ő szemszögéből is. Hidd el neki sem könnyű. Eddig legalább tudta, hogy egyszer majd viszontlát téged, de most, hogy azt mondtad neki amit mondtál, összefog törni. Tudom nem tűnik olyan fiúnak aki összetörne valaki miatt, ami igaz is. Mert eddig senki hiányáért nem sírt, de a tiedért biztos fog. Kérlek bocsáss meg neki.- fejezte be mondandóját Lara. Bár tényleg ordítani tudtam volna, de be kellett látnom, hogy valószínűleg Larának igaza van, hisz ő ismeri jól az öccsét.
- Köszönöm,te vagy a legjobb barátnőm.- érzékenyültem el.
- Igen, barátnőd, de a legjobb barátod, meg ott fekszik bent és amint látom, nagyon szomorú, és mintha még a szeme is csillogna, és hidd el nekem nem a boldogságtól. Légyszíves Savannah, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy bemész hozzá és beszélgettek, mint két normális ember. Béküljetek ki mert ez a veszekedés semelyikőtöknek nem kedvező. Mindketten szenvedni fogtok, hidd el nekem. Ő is.
- Igazad van.- bólintottam megerősítve állításomat. - Megyek és beszéle... ez nem fog menni.- ráztam a fejem.
- Dehogynem, menni fog.- rángatott nagyon erősen Lara, gondolom annak érdekében, hogy észhez térjek, vagy talán, hogy rosszul legyek. Az előbbire tippelnék.
- Jó megyek.- indultam el aztán visszafordultam, de sajnos barátnőm tudta mire készülök, ezért készen állt arra, hogy meggátoljon abban, hogy elhúzzam a csíkot.
- Rossz az irány, drágám.- nevetett fel, mire én is kénytelen voltam így cselekedni. Nevetésünk betöltötte az egész kórházat, de amint eszembe jutott bent fekvő barátom, sajnos rájöttem, hogy ennek nem most van itt az ideje. Nagyon lassan elindultam az ajtó fele, talán olyan lelkesedéssel, mintha a fogamat húznák vagy mintha a kivégzésemre készülnének. Bekopogtam, majd egy bentről jövő halk "gyere" után benyitottam. Austin amint meglátott elmosolyodott, majd kiment a kórteremből. Én pedig kínosan álltam ott, nem igazán tudva mit mondhatnék. De valahogy csak sikerült elkezdenem.
- Jake, én sajnálom, nem úgy gondoltam, az előzőket, mármint az igazság az, hogy úgy gondoltam, de biztos van oka annak, hogy nem hívtál föl, mármint remélem. Én tényleg sajnálom és nem szeretnélek elveszíteni.
- Ajj Savannah, én sajnálok mindent, ne haragudj.- rázta meg a fejét, majd miután én is így tettem annak jeleként, hogy nem haragszom, nagy mosollyal az arcán kitárta a karját, jelezvén, hogy menjek oda. Nekem sem kellett több, amilyen gyorsan csak tudtam odarohantam, és szorosan megöleltem. Igaz pár perce kaptam az utolsó ölelést, de az nem volt igazi. Viszont ez az volt, és ez már nagyon hiányzott nekem. Olyannyira, hogy sós cseppeim elkezdtek lefele gördülni, majd Jake vállára érkeztek, aki ezt megérezvén még szorosabban fonta karjait körém.
Mikor Ő elment, mármint mikor nem tudtam mi van vele, gondoltam, hogy biztos elutazott egy kis időre. Majd napok múltán rájöttem, hogy ez bizony nem csak egy nyaralás. Hetek, hónapok után pedig minden reményemet elvesztettem afelől, hogy újra látni fogom valaha is. És most mégis itt vagyok a karjaiban, nagyon sok idő után, és ez bármit felülmúl.
Az újralátás öröme az egész testembe szétterült, és sok ideje először voltam igazán boldog, és először tudtam igazán, őszintén mosolyogni. Akkor jövünk rá mennyire hiányzik egy ember, mikor újra találkozunk vele. Addig csak a hiánynak egy csöpp részét ismerjük, ami igaz, hogy akkor teljesen fájdalmasnak tűnik, de a hiányt, teljes egészében, csak akkor fedezzük fel mikor újra karjainkba zárhatjuk szeretteinket vagy mikor újra megpillantjuk.
- Gyere ide, Törpilla.- mondta Jake, majd felhúzott maga mellé, és nagy kifli, kis kifli formában elhelyezkedtünk, majd csöndesen hallgattuk a másik szuszogását. És csak akkor esett le, mit is mondott. - Mi az, hogy Törpilla? Nem is vagyok kicsi.- dobtam be a "durcát", de szám sarkában ott bujkált a mosoly.
- Dehogynem, kicsi vagy. De nehogy megsértődj itt nekem.- fúrta a nyakamba az arcát, mire muszáj volt elnevetnem magam. Nagy nevetések közepette egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy nyílik az ajtó, és belép rajta Lara és Austin.
- Uhh, bocsánat, nem akartunk megzavarni semmit.- szólalt meg Lara, én pedig összeráncolt szemöldökkel néztem rá.
- Már mit zavartál volna meg?- tettem fel az engem foglalkoztató kérdést.
- Hát amit... amit csinál...- mondta zavartan, mire Jakkel újra előtört belőlünk a nevetés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése