18. fejezet
Sziasztok kedveseim! Hát az a két rész a szünetben nem nagyon jött össze, iszonyúan sajnálom. Sajnos nagyon sok tanulnivalóm volt, utána pedig elutaztunk, nagy örömömre, így nem volt időm. Szerencsére nem sokára vége ennek az iskolaévnek, remélem ti is örültök neki, nem csak én. Emlékeztek, hogy mondtam, hogy nem sok rész lesz már? Az igazság az, hogy ez az utolsó igazi rész. Ezután csak egy epilógust fogok írni, és vége a blognak. Ismétlem: EZ A RÉSZ + EGY EPILÓGUS van már csak hátra.
U.i.: Légyszíves így a végén, kommenteljetek, ahogy csak bírtok, annyira örülnék neki.
U.i.: Légyszíves így a végén, kommenteljetek, ahogy csak bírtok, annyira örülnék neki.
xoxo,
Kata
Az elmúlt napokban mondhatni azt is, hogy beköltöztem a kórházba, csak egy okért. Mert nyilván nem a roppant "kedves" ápolónőkért, orvosokért, klór szagú, steril szobákért élem le itt mindennapjaimat, hanem Jakért. Talán azt is lehetne mondani, hogy a barátságunk a csúcsponton van, ilyen közvetlenek még sosem voltunk egymással, és most tényleg úgy érzem, hogy minden apró kis titkunkat megosztjuk a másikkal, még talán azt is elmondjuk ki milyen fogkrémet használ. Szerintem ez részben azért van, mert mindketten félünk, hogy egy ki nem mondott dolog miatt, megint zátonyra futna a barátságunk, meg persze mert semmi olyat nem tudunk mondani a másiknak, amit szégyenlünk kéne. Szerencsére már a történteket is teljes mértékben megbocsájtottam, így tényleg nulla haraggal tudtunk beszélni egymással. Igaz, hogy elfelejteni nem tudom, de a megbocsájtás gyakran nem a felejtéssel ér fel. Mindenesetre, teljesen őszintén mondhatom, hogy szeretem Jaket. Talán kicsit jobban is mint az baráthoz méltó lenne, de minden erőmmel azon vagyok, hogy ez ne legyen így, és talán már haladtam is ebben a témában. Mindenesetre azt semmiképp nem szeretném, hogy nulla szeretettel tekintsek rá, egyszóval nem szeretném kiölni magamból az iránta érzett szeretetemet.
Egy hét után, végre kiengedték abból a szörnyű helyből. Khm...akarom mondani kórházból, és ő is beköltözött hozzánk a szállodába, és szerencsére tudtunk tartani egy kis városnézést, én pedig elővehettem "kitűnő" olasz tudásomat, és kérhettem egy fagyit, vagy egy pizza szeletet, vagy lemehettem a boltba, és fizethettem. Szóval roppant fontos dolgokat mondhattam.
Aztán szintén egy hét után, pedig Austinnal az oldalunkon, hazamentünk. Jake szülei és testvérei sírva fakadtam, rég nem látott fiuk láttán, és persze Jake láttán is, hisz amíg Olaszországban voltunk, sajnos annyira lefoglalt, először Jake felépülése, később pedig a városnézés, hogy teljesen kiment a fejünkből, hogy értesítenünk kéne a szülőket, hisz biztos agyon aggódhatják magukat, de szerencsére az újralátás örömében, nem csesztek le minket. Megvacsoráztam barátoméknál, igaz, hogy egyáltalán nem akartam, de Laráék anyukája, ragaszkodott hozzá, így nem tehettem mást. Olyan 9 óra körül, elindultam hazafele, de amint kiléptem a kapun és becsuktam, az megint kinyitódott, én pedig érdeklődve néztem át a vállam felett, aztán amint megláttam a felém rohanó alakot, teljes testemben megfordultam, és régi barátként üdvözöltem ölelését. Belefúrtam fejemet nyakába, miután megéreztem, hogy eltűnik alólam a talaj. Ő szorosan fogta derekamat, miközben én ugyanígy tettem csak éppenséggel a karom nem a dereka körül volt, hanem a nyaka körül. Azt kívántam bárcsak soha ne érne véget. Azt kívántam bárcsak ennél több is lehetne közöttünk. Azt kívántam, bárcsak elmondhatnám a valódi érzelmeimet iránta. Azt kívántam, bárcsak Ő is azt érzi irántam, mint én iránta. Azt kívántam, bárcsak örökké mellettem maradna, és soha nem engedne szabadon. Azt kívántam, bárcsak ne kelljen otthagynom Őt ott soha. De sajnos ezekben a mondatokban, mindenhol megtalálható az a "bárcsak" szó ami mindent elront. Hisz pár perc múlva kibújtam öleléséből, így az véget ért. Hisz SOHA sem lesz köztünk több. Hisz nem mondhatom el SOHA az iránta érzett felülmúlhatatlan szerelmet. Hisz Ő SOHA nem fog ugyanúgy érezni irántam. Hisz előbb-utóbb úgyis magamra fog hagyni, vagy talán én Őt. És legvégül, hisz muszáj ott hagynom, mert nem szeretnék még több fájdalmat okozni magamnak. Nem tudom, mikor jutott eszembe ez az ötlet, hogy el kell mennem, de sajnos azóta nem tudom kiverni a fejemből, és ez tűnik a legésszerűbb megoldásnak, mert így magamat is megkímélem a nagyobb csalódásoktól, de a legfontosabb ok, hogy Jaket is. Pár év múlva majd elfelejt, és soha többet nem jutok többé eszébe. Lesz egy másik barátnője, meg egy szerelme, aki helyettesíteni fog engem. Lehet, hogy sosem fogom őt elfelejteni, de legalább Neki örömet fogok okozni.
Amint kitéptem magam a karjai közül, elkezdtem futni, és már a szememet szúró könnycseppeknek sem tudtam, többé gátat szabni. Hallottam ahogy még utánam kiabál, de nem szabadott megfordulnom. Ha megfordulok, akkor nem lesz erőm elmennem. Csak futottam, ahogy bírtam, majd a nagyiék házához érve, szinte feltéptem a bejárati ajtó, amin beesve, a nagyiék érdeklődve futottak az előszobába. Egy mosoly futott át arcukon, de amint meglátták könnyes szemeimet, egyből arcukra fagyott a mosolyuk. A nagyi gyorsan odasietett hozzám, és jó szorosan megölelt, majd eltolva magától, letörölte a cseppjeimet. De én gyengének éreztem magam. Olyan távolnak hatott rám rokonom lénye, hogy muszáj volt védelmező karjaiba, zárkóznom. Ő készségesen viszonozta szeretetkitörésemet, majd miután pár perc után (vagy pár óra után) lenyugodtam, elkezdtem elmesélni a történteket, majd azt is, hogy azt tervezem, hogy visszaköltözöm az igazi otthonomba, ahol senki nem tud bántani engem. Mert ha jobban belegondolok, minden baj csak azután kezdődött, hogy idejöttem nyáron. Kezdve azzal, hogy kórházba kerültem (a szerencsétlenségemnek köszönhetően, már az első nap), majd amint felkeltem megismertem Jaket. És ezzel minden elkezdődött. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy sajnálom, hogy idejöttem nyáron, mert akkor talán még mindig utálnám a nagyiékat, pontosabban nem szeretném őket, nem találkoztam volna egy nagyszerű családdal, akikből csak úgy árad a szeretet, és még egy ismeretlent is, mármint engem, tiszta szívükből szeretnek, mármint én ezt vettem észre. Nem ismertem volna meg azt a személyt akit most már a legjobb barátomnak nevezhetek. És nem, nem Jakeről van szó, hanem Laráról. Sosem gondoltam volna, hogy egy magamfajtának, aki egész életében, egyedül volt, barátok nélkül és csak a családjára számíthatott, lesz egy olyan kitűnő barátnője mint nekem. Ebben a pár hónapban mindig magam mellett tudhattam, ha szükségem volt rá. Bármikor felhívhattam, és nem mondta azt, hogy most nem ér rá, mert más elfoglaltsága van, egyszerűen csak átjött hozzám, akár reggel 6 óra volt, vagy akár hajnali 3. És úgy érzem, hogy ezt nem köszöntem meg neki eléggé. De sajnos már nem tehetem, mert akkor nem tudok majd neki hazudni, és biztosan kifogom kotyogni neki, hogy elutazom, ő pedig megfog ebbe gátolni. És legvégül, de nem utolsó sorba, nem ismertem volna meg Jaket. Talán rengeteg szomorúságot, fájdalmat, szenvedést okozott, de azt nem mondhatnám, hogy sajnálom, hogy megismertem. Az nem lenne igaz. Hisz abban a kevés hétben, hónapban, ki tudja már, mikor vele töltöttem az időmet, boldog voltam. Mindig reménykedtem, hogy nem fog elmúlni a barátságunk, és talán ez így is lenne, ha én nem mennék el, de sajnos a barátságunk számomra már akkor zátonyra futott, amint rájöttem, hogy szerelemből szeretem őt, nem csupán barátságból. Talán ha itt maradnék, eltudnám simítani ezt az ügyet, és kitudnám zárni, a gyomromba felröppenő pillangókat, minden alkalommal, ahogy meglátom, tökéletes arcát, barna szemét és haját, de talán nem sikerülne, és akkor szenvedhetnék tovább. Azt pedig semmiképpen nem szeretném.
Ahogy befejeztem a történetemet, és a nagyiék elláttak, jó tanácsokkal, meg persze valamilyen szinten, megvigasztaltak, felmentem az emeletre, és egy gyors zuhanyzás után, elővettem a bőröndömet az ágy alól, majd elkezdtem minden bepakolni amit a szobában találtam. Csak a holnapi ruhámat meg fogkefémet hagytam kint, ezután bedőltem az ágyba, és ahogy becsuktam a szemem már el is aludtam.
-Savannah, ne vacakolj, már úgyis ismered őket, most miért kell, ennyire berezelned?- ordította Jake, mivel én a fürdőben voltam ő pedig kint ült az ágyamon.
- Mert eddig nem voltam a barátnőd, mármint barátnőd mint csajod. Érted?- léptem ki eszelős tekintettel, elfeledkezve arról, hogy tulajdonképpen csak egy törölköző van körém csavarva. Jake meghallva az ajtó feltépését, felpillantott rám, majd alaposan végignézve rajtam óvatosan elmosolyodott azzal egy ütemben pedig felállt, majd lassan közelített felém. Én pedig elpirultam, mint mindig. Kb. negyed méterre megállt előtte, majd nagyot nevetve, hitetlenkedve megrázta a fejét.
- Ez miért ilyen vicces?- kérdeztem felháborodottan.
- Azért mert, nem vagy normális.
- Mi az, hogy nem vagyok normális?- háborodtam fel még jobban.
- Figyelj tudom, hogy ez a csajoknál valami oltári nagy dolog, hogy bemutatom őket a családomnak, meg minden, de te már ismered őket, és iszonyatosan szeretnek. Arról már ne is beszélve, hogy ünnepeltek mikor kijelentettem, hogy összejöttünk. Kezdem azt hinni, hogy jobban szeretnek téged, mint én.- fejezte be, majd elképedt arcomat látva, elkezdett nevetni. Annyira, hogy a végén, nem bírta tovább és egyszerű mozdulattal lefeküdt a földre, és ott folytatta tovább, hasát fogva. Mosolyogva és szem forgatva megfordultam, majd becsaptam magam mögött az ajtót. Ebből Jake csupán annyit hallott/látott, hogy becsaptam az ajtót. Gondolom azt gondolta, hogy megsértődtem, mert amint beléptem a fürdőbe, nem hallottam többé a röhögését, csak azt, hogy benyitott hozzám. Igen ám, csak ezzel az volt a gond, hogy én épp készültem átöltözni, ami azt jelenti, hogy pont ledobtam magamról a törölközőt. Így hát anyaszült meztelenül álltam előtte, teljesen lesokkolódva, amit barátom esetében is el lehetett mondani. Mert, hogy nem mozdult egy tapodtat sem, csak nézett engem. Én pedig őt. Elég kínos szituáció volt, de szerencsére pár másodperc múlva megszólalt. Vagy talán nem szerencsémre, mert mintha mi sem történt volna, csak lehajtotta a wc ülőkét és ráült, miközben megszólalt.
- Ugye nem haragszol rám?- kérdezte kétségbeesetten. Én pedig még mindig ott álltam, földbe gyökerezett lábbakkal, és nem tudtam megszólalni, amit ő annak vett, hogy igenis haragszom rá. Ezért elkezdett beszélni: - Figyelj, én nagyon sajnálom, hogy ezt mondtam, de csak viccnek szántam. Egyáltalán nem gondoltam komolyan. Az egész ország emberei nem tudnának annyira szeretni téged, mint én, egymagam. És tényleg nagyon sajnálom.- muszáj volt elmosolyodnom, hisz lényegében, sőt nem is lényegében, bevallotta, hogy szeret. Ezt látva, megkönnyebbülten, kifújja a levegőt, majd szeretne megölelni, de mivel elég kínosan érzem még mindig magam, inkább gyorsan ellépek tőle, majd magamra kapva a fehérneműmet, meg az előre kikészített nyári ruhát, inkább én ölelem meg, meg aztán meg is csókolom. Lassan becézgetem ajkait, de ez nem sokára megváltozik, és ő veszi át az irányítást. Óvatosan beleharap alsó ajkamba ezzel megkérve engem, hogy nyissam ki azt, amit készségesen meg is adok neki, így nyelvem régi ismerősként köszönti őt. A pillangóim mint mindig erősen csapkodnak a hasamba és el sem tudom képzelni, mennyi meghalhatott már erős szerelmem miatt. Szegénykék. Szívem rendezetlenül dobogott, a hátamat pedig jól eső borzongás járta át, miközben annyira közel húztam magamhoz, hogy egy hajszál sem fért volna el közöttünk. Sajnos mint minden jónak ennek is véget ért, akármennyire is nem akartam, hisz teljesen elfogyott a levegőnk. Zihálva váltunk el egymásól, majd lányos zavaromba, nyakába fúrtam fejemet, pont mint mindig teszem ilyenkor.
- Miért csinálod ezt mindig?- kérdezett nevetve, én pedig még jobban belevörösödtem, szóval eszem ágában sem volt, elhajolni tőle, de sajnos Jake ezt nem így gondolta, szóval eltolt magától, és finoman szólva kinevetett engem. Hát kösz.
- Én is szeretlek.- bólintottam komolyan, az előbbi kitörésére választ adva. Egyből elpirultam, pont mint előbb, de most nem fúrtam fejem szokásos helyemre, mert szerettem volna megnézni az arckifejezését. Egyből elkomolyodott, de a mosoly még ott bujkált a szája sarkába, majd újra megcsókolt. Először mondtuk ki a kapcsolatunkban ezt a kilencbetűs, bűvös szót. Eddig, mármint ebben a két hónapban egyszerűen csak a tettekkel éreztettük a másikkal, hogy mennyire szerelmesek vagyunk. De most ez megtört; már szavakban is kimondjuk, ami rettentő nagy boldogsággal tölt el.
Boldogan keltem fel. Aztán egyből magamba zuhantam. Rájöttem, hogy csak egy csodálatos álom volt ez az egész.Bár ennél szebb és valósághűbb álmom soha nem volt, mégsem voltam boldog. Mert az ami a valóságban van, egyáltalán nem ilyen csodálatos. Hanem horribilis. Hiszen ha felkeltem, és a nap besüt a szobámba, akkor az azt jelenti, hogy eljött a másnap reggel, én pedig haza indulok. Haza? Dehogyis, inkább csak az előző otthonomba. Mert egy valamire rájöttem. Hogy sajnos vagy nem sajnos a nagyiéknál sokkal jobban otthon érzem magam, mint anyáékkal valaha. Ez biztosan nem amiatt van, mert, hogy nem kapok elegendő szeretetet, vagy én ott nem adhatok elegendőt, hanem mert talán nem voltak barátaim. Nem volt izgalom az életemben, pedig basszus kamasz vagyok és fiatal. Még most kell kiélveznem ezeket az időket, ha nem túl késő lesz.
Ezekkel a gondolatokkal tusoltam le, és öltöztem fel az egyetlen kimaradt ruhámba. A szoba teljesen üresen állt. Még egy utolsó pillantást vetve rá, elindultam lefele a lépcsőn, majd a konyhába belépve, leültem, és a nagyi elém tett egy nagy adag reggelit. Én pedig elkezdtem enni, de csak egyetlen egy falat ment le a torkomon, az is nagy nehézségek árán. És nem bírtam tovább. Ismét elkezdtem sírni, és rájöttem képtelen lennék itt hagyni ezt a helyet.Nyár elején mikor ide jöttem, akaratom ellenére, sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom az otthonomnak tekinteni. Sosem gondoltam volna, hogy egyetlen személy miatt, nem fogom bírni itt hagyni ezt a helyet. Sosem gondoltam volna, hogy majd pont ebbe a kis városba fogok egy legjobb barátnőre, és egy barátra találni. De legfőképpen sosem gondoltam volna, hogy itt jövök majd rá a szerelem jelentésére. Akkor is ha viszonzatlan, ugyanúgy szerelem. És az álom csak ráébresztett arra, hogy talán még jóra is fordulhat az életem, és nem kéne elmenekülnöm minden probléma elől.
- Nagyi, nagyapi, úgy döntöttem, hogy maradok, ha nem gond.- mosolyodtam el tegnap óta először, rájuk nézve. Nagyi felvisítva, megölelt, nagyapi pedig csak egyszerűen odajött, megölelt, és a fülembe súgta, hogy "örül annak, hogy így döntöttem". Olyan mérhetetlen boldogságot véltem felfedezni, csillogó szemükbe, hogy nem is tudtam elképzelni, hogy gondoltam, hogy itt hagyom ezeket a csodálatos embereket.
- Nagyon sajnálom, hogy elakartam menni.- néztem rájuk bűnbánóan.
- Jah, semmi gond kincsem-. ölelt meg ismét a nagyi.
- Viszont most el kell valamit intéznem.- álltam fel az asztaltól, majd meg sem várva válaszukat, mint egy őrült kirohantam és csak az út felénél lassítottam le, amikor elbizonytalanodtam. Nem hiszem, hogy olyan jó ötlet lenne neki elmondani, viszont ha nem most, akkor talán már túl késő lesz. Lassan lépkedtem a már megszokott úton, és egyre bizonytalanabbul közelítettem meg azt a házat, ahol számomra nagyon fontos emberek laknak. Nem tudom eldönteni, hogy előbb Larát avassam be a tervembe, vagy egyből vágjak bele. Lehetséges, hogyha előbb legjobb barátnőmhöz fordulok, akkor meg fog változni az ötletem, és inkább hazajönnék, anélkül, hogy beszéltem volna Jakkel. Viszont ha előbb barátommal beszélek, akkor... Akkor mi is történne? Semmi. Mármint, de. Ha valami olyasmit mond, amitől én összetörök, akkor azután beszélhetnék Larával. Mindegy. Az utóbbi még mindig jobb, mert legalább elmondom neki AZT.
Észre sem vettem, és már a családi ház előtt álltam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan ideérek. Azzal nyugtattam magam, hogy már tudom, hogy mit fogok mondani, mert fejből megtanultam, nem lesz semmi gond.
A kerti kapun gond nélkül bementem, hisz nyitva volt. Itt nem kell a betörőktől félni ezért is szeretem nagyon ezt a helyet. Viszont a ház ajtajánál már inkább úgy döntöttem, hogy csöngetek, mert azért mégis csak furcsa lenne, ha semmi jelzés nélkül letámadnám a családot. Két percig várhattam, mind eközben még egyszer megnyomtam a csengőt, de senki nem nyitott ajtót, én pedig szomorúan lehajtottam a fejem. Úgy néz ki a sors sem akarja úgy, hogy bevalljam neki. Végre bátorságot vettem magamon, és eljöttem ide, eldöntve, hogy elmondom neki, de nincsenek itthon. Hát kurva jó, mit ne mondjak! Lelépkedtem azon a két lépcsőn, és már épp kiléptem volna a kerti kapun is, mikor az ajtó halkan kinyitódott, és meghallottam egy hangot, amitől gyomrom rögtön pár centisre zsugorodott.
- Hé, Savannah!- kiáltott fel Jake.
- Igen?- fordultam meg, szemlesütve.
- Gyere be.- invitált be, miközben furcsán méregetett engem. Óvatosan elindultam befele. Mivel láthatta rajtam, hogy vibrálok a feszültségtől, nem szólalt meg, gondolom azt várta, hogy majd én. Nem igaz, hogy végre vettem a bátorságot, de mivel pár perces csúszás lépett közbe, már el is vesztettem. Így sosem leszek képes véghez vinni azt amit elterveztem.
A házba beérve, szerencsére senki mást nem találtam, így ez egy kicsit megnyugtatott. Jake felindult a szobájához, én pedig követtem.
Már fél órája ülhettünk az ágyon egy szó nélkül, mindketten a gondolatainkba temetkezve. Viszont én már nem bírtam tovább ezt a helyzetet, ezért elkezdtem, ezzel megtörve a beállt csendet:
- Tegnap úgy döntöttem, hogy elutazok.- néztem félve Jakere, mire az arcán meghökkenést láttam, amit jó jelnek vettem, mert legalább kiváltok belőle egyes érzelmeket.
- Miért?- kérdezte szomorúan.
- Miattad.- mondtam nagyon halkan, annak érdekébe, hogy ne hallja meg, de sajnos ez a tervem megint befuccsolt, mert szemöldök ráncolva megragadta a karom, és maga felé fordított, de én nem bírtam sokáig, így egy szemlesütés kíséretébe, elfordultam.. Szemében bűnbánatot és szomorúságot véltem felfedezni, amit ismét sikernek könyveltem el. - Aztán volt egy furcsa álmom.- folytattam. - Azt most nem szeretném elmondani, mi volt benne, csak annyit, hogy te is benne voltál. És ráébresztett arra, hogy semmi értelme nem lenne elmenekülnöm a problémáim elől, mert talán ha őszinte lennék veled, akkor semmi gond nem lenne. Ezért reggel, bejelentettem a nagyiéknak, hogy mégsem megyek el, amit boldogan fogadtak. Aztán bejelentettem, hogy el kell intéznem valami, és elindultam felétek. Mert az a helyzet, hogy tényleg el kell intéznem valamit, márpedig veled. Figyelj, a nővéreddel, nagyon jóba lettem, és ő ráébresztett valamire. Nem akartam elhinni, de minden jel arra mutatott, hogy neki van igaza.- kezdtem hadoválni össze-vissza, amit ő nagy mosollyal fogadott. Hát kösz!
- Kinyögöd még ma, amit mondani szeretnél, vagy jöjjek el holnap?- kérdezte szemtelenül szép mosollyal az arcán és a tudta nélkül, meg akaratom ellenére megnyugodtam, majd nagyon halkan megszólaltam.
- Szeretlek.- amint kimondtam egyből elvörösödtem, és nem mertem felnézni. Csak a földet bámultam, mintha annyira érdekfeszítő lett volna.
- Tessék, nem hallottam?!- erre a mondatra egyből felkaptam a fejem és kétségbeesetten néztem az előttem álló személyre. De amint megpillantottam a szeme környékén lévő nevető ráncait, megkönnyebbülten felsóhajtottam, nevetve a vállába bokszoltam, majd felálltam.
Aztán olyat tett amit soha nem fogok elfelejteni.
Lassan megfogta a kezemet, majd hirtelen lehúzott magához. Szerencsétlenségemnek köszönhetően, persze ráestem. Már épp álltam volna fel, mikor a derekamnál fogva olyan közel húzott, hogy még egy hajszál sem fért volna el közöttünk. Óvatosan, mintha attól félne bármelyik percben összetörhetek, mint egy porcelánbaba, megsimította az arcomat, és az ajakit az enyémekre nyomta. Gyengéden becézgette őket, majd alsó ajkamat megnyalva bebocsájtásért könyörgött, amit én hülye lettem volna nem megadni. Nyelvünk ütemesen, együtt táncolt, mintha egymásnak lennének teremtve. Amint levegőnk elfogyott, elváltunk egymástól, és én pont mint az álmomban, Jake nyakába fúrtam arcomat. De Ő ezt nem engedte sokáig, mert arcomat felemelte, hogy a szemébe tudjak nézni, és a homlokát az enyémnek döntötte, majd csak egyetlen mondatot suttogott ajkaimra, de nekem ez volt életem legboldogabb pillanata.
- Én is szeretlek.
Egy hét után, végre kiengedték abból a szörnyű helyből. Khm...akarom mondani kórházból, és ő is beköltözött hozzánk a szállodába, és szerencsére tudtunk tartani egy kis városnézést, én pedig elővehettem "kitűnő" olasz tudásomat, és kérhettem egy fagyit, vagy egy pizza szeletet, vagy lemehettem a boltba, és fizethettem. Szóval roppant fontos dolgokat mondhattam.
Aztán szintén egy hét után, pedig Austinnal az oldalunkon, hazamentünk. Jake szülei és testvérei sírva fakadtam, rég nem látott fiuk láttán, és persze Jake láttán is, hisz amíg Olaszországban voltunk, sajnos annyira lefoglalt, először Jake felépülése, később pedig a városnézés, hogy teljesen kiment a fejünkből, hogy értesítenünk kéne a szülőket, hisz biztos agyon aggódhatják magukat, de szerencsére az újralátás örömében, nem csesztek le minket. Megvacsoráztam barátoméknál, igaz, hogy egyáltalán nem akartam, de Laráék anyukája, ragaszkodott hozzá, így nem tehettem mást. Olyan 9 óra körül, elindultam hazafele, de amint kiléptem a kapun és becsuktam, az megint kinyitódott, én pedig érdeklődve néztem át a vállam felett, aztán amint megláttam a felém rohanó alakot, teljes testemben megfordultam, és régi barátként üdvözöltem ölelését. Belefúrtam fejemet nyakába, miután megéreztem, hogy eltűnik alólam a talaj. Ő szorosan fogta derekamat, miközben én ugyanígy tettem csak éppenséggel a karom nem a dereka körül volt, hanem a nyaka körül. Azt kívántam bárcsak soha ne érne véget. Azt kívántam bárcsak ennél több is lehetne közöttünk. Azt kívántam, bárcsak elmondhatnám a valódi érzelmeimet iránta. Azt kívántam, bárcsak Ő is azt érzi irántam, mint én iránta. Azt kívántam, bárcsak örökké mellettem maradna, és soha nem engedne szabadon. Azt kívántam, bárcsak ne kelljen otthagynom Őt ott soha. De sajnos ezekben a mondatokban, mindenhol megtalálható az a "bárcsak" szó ami mindent elront. Hisz pár perc múlva kibújtam öleléséből, így az véget ért. Hisz SOHA sem lesz köztünk több. Hisz nem mondhatom el SOHA az iránta érzett felülmúlhatatlan szerelmet. Hisz Ő SOHA nem fog ugyanúgy érezni irántam. Hisz előbb-utóbb úgyis magamra fog hagyni, vagy talán én Őt. És legvégül, hisz muszáj ott hagynom, mert nem szeretnék még több fájdalmat okozni magamnak. Nem tudom, mikor jutott eszembe ez az ötlet, hogy el kell mennem, de sajnos azóta nem tudom kiverni a fejemből, és ez tűnik a legésszerűbb megoldásnak, mert így magamat is megkímélem a nagyobb csalódásoktól, de a legfontosabb ok, hogy Jaket is. Pár év múlva majd elfelejt, és soha többet nem jutok többé eszébe. Lesz egy másik barátnője, meg egy szerelme, aki helyettesíteni fog engem. Lehet, hogy sosem fogom őt elfelejteni, de legalább Neki örömet fogok okozni.
Amint kitéptem magam a karjai közül, elkezdtem futni, és már a szememet szúró könnycseppeknek sem tudtam, többé gátat szabni. Hallottam ahogy még utánam kiabál, de nem szabadott megfordulnom. Ha megfordulok, akkor nem lesz erőm elmennem. Csak futottam, ahogy bírtam, majd a nagyiék házához érve, szinte feltéptem a bejárati ajtó, amin beesve, a nagyiék érdeklődve futottak az előszobába. Egy mosoly futott át arcukon, de amint meglátták könnyes szemeimet, egyből arcukra fagyott a mosolyuk. A nagyi gyorsan odasietett hozzám, és jó szorosan megölelt, majd eltolva magától, letörölte a cseppjeimet. De én gyengének éreztem magam. Olyan távolnak hatott rám rokonom lénye, hogy muszáj volt védelmező karjaiba, zárkóznom. Ő készségesen viszonozta szeretetkitörésemet, majd miután pár perc után (vagy pár óra után) lenyugodtam, elkezdtem elmesélni a történteket, majd azt is, hogy azt tervezem, hogy visszaköltözöm az igazi otthonomba, ahol senki nem tud bántani engem. Mert ha jobban belegondolok, minden baj csak azután kezdődött, hogy idejöttem nyáron. Kezdve azzal, hogy kórházba kerültem (a szerencsétlenségemnek köszönhetően, már az első nap), majd amint felkeltem megismertem Jaket. És ezzel minden elkezdődött. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy sajnálom, hogy idejöttem nyáron, mert akkor talán még mindig utálnám a nagyiékat, pontosabban nem szeretném őket, nem találkoztam volna egy nagyszerű családdal, akikből csak úgy árad a szeretet, és még egy ismeretlent is, mármint engem, tiszta szívükből szeretnek, mármint én ezt vettem észre. Nem ismertem volna meg azt a személyt akit most már a legjobb barátomnak nevezhetek. És nem, nem Jakeről van szó, hanem Laráról. Sosem gondoltam volna, hogy egy magamfajtának, aki egész életében, egyedül volt, barátok nélkül és csak a családjára számíthatott, lesz egy olyan kitűnő barátnője mint nekem. Ebben a pár hónapban mindig magam mellett tudhattam, ha szükségem volt rá. Bármikor felhívhattam, és nem mondta azt, hogy most nem ér rá, mert más elfoglaltsága van, egyszerűen csak átjött hozzám, akár reggel 6 óra volt, vagy akár hajnali 3. És úgy érzem, hogy ezt nem köszöntem meg neki eléggé. De sajnos már nem tehetem, mert akkor nem tudok majd neki hazudni, és biztosan kifogom kotyogni neki, hogy elutazom, ő pedig megfog ebbe gátolni. És legvégül, de nem utolsó sorba, nem ismertem volna meg Jaket. Talán rengeteg szomorúságot, fájdalmat, szenvedést okozott, de azt nem mondhatnám, hogy sajnálom, hogy megismertem. Az nem lenne igaz. Hisz abban a kevés hétben, hónapban, ki tudja már, mikor vele töltöttem az időmet, boldog voltam. Mindig reménykedtem, hogy nem fog elmúlni a barátságunk, és talán ez így is lenne, ha én nem mennék el, de sajnos a barátságunk számomra már akkor zátonyra futott, amint rájöttem, hogy szerelemből szeretem őt, nem csupán barátságból. Talán ha itt maradnék, eltudnám simítani ezt az ügyet, és kitudnám zárni, a gyomromba felröppenő pillangókat, minden alkalommal, ahogy meglátom, tökéletes arcát, barna szemét és haját, de talán nem sikerülne, és akkor szenvedhetnék tovább. Azt pedig semmiképpen nem szeretném.
Ahogy befejeztem a történetemet, és a nagyiék elláttak, jó tanácsokkal, meg persze valamilyen szinten, megvigasztaltak, felmentem az emeletre, és egy gyors zuhanyzás után, elővettem a bőröndömet az ágy alól, majd elkezdtem minden bepakolni amit a szobában találtam. Csak a holnapi ruhámat meg fogkefémet hagytam kint, ezután bedőltem az ágyba, és ahogy becsuktam a szemem már el is aludtam.
-Savannah, ne vacakolj, már úgyis ismered őket, most miért kell, ennyire berezelned?- ordította Jake, mivel én a fürdőben voltam ő pedig kint ült az ágyamon.
- Mert eddig nem voltam a barátnőd, mármint barátnőd mint csajod. Érted?- léptem ki eszelős tekintettel, elfeledkezve arról, hogy tulajdonképpen csak egy törölköző van körém csavarva. Jake meghallva az ajtó feltépését, felpillantott rám, majd alaposan végignézve rajtam óvatosan elmosolyodott azzal egy ütemben pedig felállt, majd lassan közelített felém. Én pedig elpirultam, mint mindig. Kb. negyed méterre megállt előtte, majd nagyot nevetve, hitetlenkedve megrázta a fejét.
- Ez miért ilyen vicces?- kérdeztem felháborodottan.
- Azért mert, nem vagy normális.
- Mi az, hogy nem vagyok normális?- háborodtam fel még jobban.
- Figyelj tudom, hogy ez a csajoknál valami oltári nagy dolog, hogy bemutatom őket a családomnak, meg minden, de te már ismered őket, és iszonyatosan szeretnek. Arról már ne is beszélve, hogy ünnepeltek mikor kijelentettem, hogy összejöttünk. Kezdem azt hinni, hogy jobban szeretnek téged, mint én.- fejezte be, majd elképedt arcomat látva, elkezdett nevetni. Annyira, hogy a végén, nem bírta tovább és egyszerű mozdulattal lefeküdt a földre, és ott folytatta tovább, hasát fogva. Mosolyogva és szem forgatva megfordultam, majd becsaptam magam mögött az ajtót. Ebből Jake csupán annyit hallott/látott, hogy becsaptam az ajtót. Gondolom azt gondolta, hogy megsértődtem, mert amint beléptem a fürdőbe, nem hallottam többé a röhögését, csak azt, hogy benyitott hozzám. Igen ám, csak ezzel az volt a gond, hogy én épp készültem átöltözni, ami azt jelenti, hogy pont ledobtam magamról a törölközőt. Így hát anyaszült meztelenül álltam előtte, teljesen lesokkolódva, amit barátom esetében is el lehetett mondani. Mert, hogy nem mozdult egy tapodtat sem, csak nézett engem. Én pedig őt. Elég kínos szituáció volt, de szerencsére pár másodperc múlva megszólalt. Vagy talán nem szerencsémre, mert mintha mi sem történt volna, csak lehajtotta a wc ülőkét és ráült, miközben megszólalt.
- Ugye nem haragszol rám?- kérdezte kétségbeesetten. Én pedig még mindig ott álltam, földbe gyökerezett lábbakkal, és nem tudtam megszólalni, amit ő annak vett, hogy igenis haragszom rá. Ezért elkezdett beszélni: - Figyelj, én nagyon sajnálom, hogy ezt mondtam, de csak viccnek szántam. Egyáltalán nem gondoltam komolyan. Az egész ország emberei nem tudnának annyira szeretni téged, mint én, egymagam. És tényleg nagyon sajnálom.- muszáj volt elmosolyodnom, hisz lényegében, sőt nem is lényegében, bevallotta, hogy szeret. Ezt látva, megkönnyebbülten, kifújja a levegőt, majd szeretne megölelni, de mivel elég kínosan érzem még mindig magam, inkább gyorsan ellépek tőle, majd magamra kapva a fehérneműmet, meg az előre kikészített nyári ruhát, inkább én ölelem meg, meg aztán meg is csókolom. Lassan becézgetem ajkait, de ez nem sokára megváltozik, és ő veszi át az irányítást. Óvatosan beleharap alsó ajkamba ezzel megkérve engem, hogy nyissam ki azt, amit készségesen meg is adok neki, így nyelvem régi ismerősként köszönti őt. A pillangóim mint mindig erősen csapkodnak a hasamba és el sem tudom képzelni, mennyi meghalhatott már erős szerelmem miatt. Szegénykék. Szívem rendezetlenül dobogott, a hátamat pedig jól eső borzongás járta át, miközben annyira közel húztam magamhoz, hogy egy hajszál sem fért volna el közöttünk. Sajnos mint minden jónak ennek is véget ért, akármennyire is nem akartam, hisz teljesen elfogyott a levegőnk. Zihálva váltunk el egymásól, majd lányos zavaromba, nyakába fúrtam fejemet, pont mint mindig teszem ilyenkor.
- Miért csinálod ezt mindig?- kérdezett nevetve, én pedig még jobban belevörösödtem, szóval eszem ágában sem volt, elhajolni tőle, de sajnos Jake ezt nem így gondolta, szóval eltolt magától, és finoman szólva kinevetett engem. Hát kösz.
- Én is szeretlek.- bólintottam komolyan, az előbbi kitörésére választ adva. Egyből elpirultam, pont mint előbb, de most nem fúrtam fejem szokásos helyemre, mert szerettem volna megnézni az arckifejezését. Egyből elkomolyodott, de a mosoly még ott bujkált a szája sarkába, majd újra megcsókolt. Először mondtuk ki a kapcsolatunkban ezt a kilencbetűs, bűvös szót. Eddig, mármint ebben a két hónapban egyszerűen csak a tettekkel éreztettük a másikkal, hogy mennyire szerelmesek vagyunk. De most ez megtört; már szavakban is kimondjuk, ami rettentő nagy boldogsággal tölt el. Boldogan keltem fel. Aztán egyből magamba zuhantam. Rájöttem, hogy csak egy csodálatos álom volt ez az egész.Bár ennél szebb és valósághűbb álmom soha nem volt, mégsem voltam boldog. Mert az ami a valóságban van, egyáltalán nem ilyen csodálatos. Hanem horribilis. Hiszen ha felkeltem, és a nap besüt a szobámba, akkor az azt jelenti, hogy eljött a másnap reggel, én pedig haza indulok. Haza? Dehogyis, inkább csak az előző otthonomba. Mert egy valamire rájöttem. Hogy sajnos vagy nem sajnos a nagyiéknál sokkal jobban otthon érzem magam, mint anyáékkal valaha. Ez biztosan nem amiatt van, mert, hogy nem kapok elegendő szeretetet, vagy én ott nem adhatok elegendőt, hanem mert talán nem voltak barátaim. Nem volt izgalom az életemben, pedig basszus kamasz vagyok és fiatal. Még most kell kiélveznem ezeket az időket, ha nem túl késő lesz.
Ezekkel a gondolatokkal tusoltam le, és öltöztem fel az egyetlen kimaradt ruhámba. A szoba teljesen üresen állt. Még egy utolsó pillantást vetve rá, elindultam lefele a lépcsőn, majd a konyhába belépve, leültem, és a nagyi elém tett egy nagy adag reggelit. Én pedig elkezdtem enni, de csak egyetlen egy falat ment le a torkomon, az is nagy nehézségek árán. És nem bírtam tovább. Ismét elkezdtem sírni, és rájöttem képtelen lennék itt hagyni ezt a helyet.Nyár elején mikor ide jöttem, akaratom ellenére, sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom az otthonomnak tekinteni. Sosem gondoltam volna, hogy egyetlen személy miatt, nem fogom bírni itt hagyni ezt a helyet. Sosem gondoltam volna, hogy majd pont ebbe a kis városba fogok egy legjobb barátnőre, és egy barátra találni. De legfőképpen sosem gondoltam volna, hogy itt jövök majd rá a szerelem jelentésére. Akkor is ha viszonzatlan, ugyanúgy szerelem. És az álom csak ráébresztett arra, hogy talán még jóra is fordulhat az életem, és nem kéne elmenekülnöm minden probléma elől.
- Nagyi, nagyapi, úgy döntöttem, hogy maradok, ha nem gond.- mosolyodtam el tegnap óta először, rájuk nézve. Nagyi felvisítva, megölelt, nagyapi pedig csak egyszerűen odajött, megölelt, és a fülembe súgta, hogy "örül annak, hogy így döntöttem". Olyan mérhetetlen boldogságot véltem felfedezni, csillogó szemükbe, hogy nem is tudtam elképzelni, hogy gondoltam, hogy itt hagyom ezeket a csodálatos embereket.
- Nagyon sajnálom, hogy elakartam menni.- néztem rájuk bűnbánóan.
- Jah, semmi gond kincsem-. ölelt meg ismét a nagyi.
- Viszont most el kell valamit intéznem.- álltam fel az asztaltól, majd meg sem várva válaszukat, mint egy őrült kirohantam és csak az út felénél lassítottam le, amikor elbizonytalanodtam. Nem hiszem, hogy olyan jó ötlet lenne neki elmondani, viszont ha nem most, akkor talán már túl késő lesz. Lassan lépkedtem a már megszokott úton, és egyre bizonytalanabbul közelítettem meg azt a házat, ahol számomra nagyon fontos emberek laknak. Nem tudom eldönteni, hogy előbb Larát avassam be a tervembe, vagy egyből vágjak bele. Lehetséges, hogyha előbb legjobb barátnőmhöz fordulok, akkor meg fog változni az ötletem, és inkább hazajönnék, anélkül, hogy beszéltem volna Jakkel. Viszont ha előbb barátommal beszélek, akkor... Akkor mi is történne? Semmi. Mármint, de. Ha valami olyasmit mond, amitől én összetörök, akkor azután beszélhetnék Larával. Mindegy. Az utóbbi még mindig jobb, mert legalább elmondom neki AZT.
Észre sem vettem, és már a családi ház előtt álltam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan ideérek. Azzal nyugtattam magam, hogy már tudom, hogy mit fogok mondani, mert fejből megtanultam, nem lesz semmi gond.
A kerti kapun gond nélkül bementem, hisz nyitva volt. Itt nem kell a betörőktől félni ezért is szeretem nagyon ezt a helyet. Viszont a ház ajtajánál már inkább úgy döntöttem, hogy csöngetek, mert azért mégis csak furcsa lenne, ha semmi jelzés nélkül letámadnám a családot. Két percig várhattam, mind eközben még egyszer megnyomtam a csengőt, de senki nem nyitott ajtót, én pedig szomorúan lehajtottam a fejem. Úgy néz ki a sors sem akarja úgy, hogy bevalljam neki. Végre bátorságot vettem magamon, és eljöttem ide, eldöntve, hogy elmondom neki, de nincsenek itthon. Hát kurva jó, mit ne mondjak! Lelépkedtem azon a két lépcsőn, és már épp kiléptem volna a kerti kapun is, mikor az ajtó halkan kinyitódott, és meghallottam egy hangot, amitől gyomrom rögtön pár centisre zsugorodott.
- Igen?- fordultam meg, szemlesütve.
- Gyere be.- invitált be, miközben furcsán méregetett engem. Óvatosan elindultam befele. Mivel láthatta rajtam, hogy vibrálok a feszültségtől, nem szólalt meg, gondolom azt várta, hogy majd én. Nem igaz, hogy végre vettem a bátorságot, de mivel pár perces csúszás lépett közbe, már el is vesztettem. Így sosem leszek képes véghez vinni azt amit elterveztem.
A házba beérve, szerencsére senki mást nem találtam, így ez egy kicsit megnyugtatott. Jake felindult a szobájához, én pedig követtem.
Már fél órája ülhettünk az ágyon egy szó nélkül, mindketten a gondolatainkba temetkezve. Viszont én már nem bírtam tovább ezt a helyzetet, ezért elkezdtem, ezzel megtörve a beállt csendet:
- Tegnap úgy döntöttem, hogy elutazok.- néztem félve Jakere, mire az arcán meghökkenést láttam, amit jó jelnek vettem, mert legalább kiváltok belőle egyes érzelmeket.
- Miért?- kérdezte szomorúan.
- Miattad.- mondtam nagyon halkan, annak érdekébe, hogy ne hallja meg, de sajnos ez a tervem megint befuccsolt, mert szemöldök ráncolva megragadta a karom, és maga felé fordított, de én nem bírtam sokáig, így egy szemlesütés kíséretébe, elfordultam.. Szemében bűnbánatot és szomorúságot véltem felfedezni, amit ismét sikernek könyveltem el. - Aztán volt egy furcsa álmom.- folytattam. - Azt most nem szeretném elmondani, mi volt benne, csak annyit, hogy te is benne voltál. És ráébresztett arra, hogy semmi értelme nem lenne elmenekülnöm a problémáim elől, mert talán ha őszinte lennék veled, akkor semmi gond nem lenne. Ezért reggel, bejelentettem a nagyiéknak, hogy mégsem megyek el, amit boldogan fogadtak. Aztán bejelentettem, hogy el kell intéznem valami, és elindultam felétek. Mert az a helyzet, hogy tényleg el kell intéznem valamit, márpedig veled. Figyelj, a nővéreddel, nagyon jóba lettem, és ő ráébresztett valamire. Nem akartam elhinni, de minden jel arra mutatott, hogy neki van igaza.- kezdtem hadoválni össze-vissza, amit ő nagy mosollyal fogadott. Hát kösz!
- Kinyögöd még ma, amit mondani szeretnél, vagy jöjjek el holnap?- kérdezte szemtelenül szép mosollyal az arcán és a tudta nélkül, meg akaratom ellenére megnyugodtam, majd nagyon halkan megszólaltam.
- Szeretlek.- amint kimondtam egyből elvörösödtem, és nem mertem felnézni. Csak a földet bámultam, mintha annyira érdekfeszítő lett volna.
- Tessék, nem hallottam?!- erre a mondatra egyből felkaptam a fejem és kétségbeesetten néztem az előttem álló személyre. De amint megpillantottam a szeme környékén lévő nevető ráncait, megkönnyebbülten felsóhajtottam, nevetve a vállába bokszoltam, majd felálltam.
Aztán olyat tett amit soha nem fogok elfelejteni. Lassan megfogta a kezemet, majd hirtelen lehúzott magához. Szerencsétlenségemnek köszönhetően, persze ráestem. Már épp álltam volna fel, mikor a derekamnál fogva olyan közel húzott, hogy még egy hajszál sem fért volna el közöttünk. Óvatosan, mintha attól félne bármelyik percben összetörhetek, mint egy porcelánbaba, megsimította az arcomat, és az ajakit az enyémekre nyomta. Gyengéden becézgette őket, majd alsó ajkamat megnyalva bebocsájtásért könyörgött, amit én hülye lettem volna nem megadni. Nyelvünk ütemesen, együtt táncolt, mintha egymásnak lennének teremtve. Amint levegőnk elfogyott, elváltunk egymástól, és én pont mint az álmomban, Jake nyakába fúrtam arcomat. De Ő ezt nem engedte sokáig, mert arcomat felemelte, hogy a szemébe tudjak nézni, és a homlokát az enyémnek döntötte, majd csak egyetlen mondatot suttogott ajkaimra, de nekem ez volt életem legboldogabb pillanata. - Én is szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése