8. fejezet

2013.12.10.

8. fejezet

Sziasztok kedveseim! Hoztam egy plusz részt, mert ma van időm, mivel nem mentem iskolába. Hah!!! De nehogy azt higgyétek, hogy lógók, csak egyszerűen fáj a torkom és nem akartam,hogy valaki elkapja, szóval itthon maradtam. Aminek roppantul örülök, így legalább nem kell megírnom a művészet történelem témazárót. XD Nem is szövegelnék tovább,csak egy utolsó dolgot: kérlek, írjátok meg a véleményeteket, akár tetszett a rész akár nem, és írjátok oda azt is, hogy miért nem vagy éppen miért tetszett. És akkor a következő részben próbálok javulni.

 Jó olvasást, Kata

- Elmegyünk reggelizni valamerre? Farkas éhes vagyok.-  rázta meg a fejét. Ezt a mozdulatot én is nagyon jól ismerem. Ezt szoktam csinálni, hogy kiűzzem a fejemből a rossz gondolataimat. Úgy láttam, hogy Jakenek is ez volt a célja, csak nem sikerült neki. Ezt onnan gondoltam, hogy miután bólintottam, jelezve, hogy " oké, mehetünk" és kiindultam az ajtón, hallottam, amint barátom, nem éppen kedves hangnemben elkáromkodja magát, viszont mikor megfordultam megnézni, hogy mi van vele, ismét felfestett magára egy állmosolyt. Tényleg nem tetszett ez nekem és nem értettem miért lett ilyen szomorú. Lerobogtunk a lépcsőn, de mikor lent megfordultam és végig néztem Jaken valami roppant szembetűnő ténnyel találkoztam. Már pedig, hogy barátom még mindig ugyanúgy volt mint mikor bementem hozzá, ami azt jelenti, hogy félmeztelenül. Nem tudom elképzelni, hogy mi vonhatja el ennyire a figyelmét, hogy képes lenne félmeztelenül is kilépni az utcára.

- Ömm...- jöttem zavarba.- nem tudom, hogy észrevetted-e, de nincs rajtad póló, és nem szeretném ha így jönnél ki.- halkultam el mondatom végére, mire végre megpillantottam egy enyhe, őszinte mosolyt az Ő arcán. De amilyen gyorsan jött olyan gyorsan is ment, mert mikor jobban szemügyre vettem volna tökéletes mosolyát már el is tűnt.

- És miért is nem szeretnéd, hogy így menjek?- használta ki az alkalmat a beégetésemre. 

- Mert...mert.- motyogtam-... túl sokan vannak odakint.- mutattam a bejárati ajtóra.

- És? Ez semmit sem magyaráz.- folytatta.

- Na jól van, szerintem nagyon is jól tudod, hogy miért mondtam azt amit mondtam, szóval menj fel,  vegyél fel egy pólót, aztán induljunk.- kezdtem komolyan, de aztán szokásomhoz híven elnevettem magam. Végül Jake fejcsóválva, de enyhén mosolyogva elindult felfele.

Pár perc múlva furcsa hangokra lettem és hangos káromkodásokra lettem figyelmes amelyek barátomhoz tartoztak. Gyorsan felrohantam az emeletre, de mikor az ajtón keresztül bepillantást nyertem Rá ledöbbentem. Lábaim földbe gyökereztek és nem bírtam folytatni utamat. A látvány ami fogadott Jake volt ahogy mindenféle tárgyat dobál a földre. A ledobált dolgok között már a telefonját is megpillantottam, így gondoltam itt az ideje leállítanom Őt. Szinte rákényszerítettem magam arra, hogy elinduljak, mert nem volt egy csöpp bátorságom sem. Megmondva az őszintét, féltem. És ami a legmegdöbbentőbb, hogy a saját, egyetlen barátom volt a félelmem oka, pontosabban Ő. De nem érdekelt. Szüksége van rám. Szóval leküzdve félelmemet, de még mindig kétségek között, elé léptem és lefogtam a kezét. Mármint ez volt a tervem,de ahogy gyakran nem válnak be a terveink, ez sem vált be. Ehelyett kaptam egy pofont. Pontosan jól olvassátok. Egy pofont. Én is úgy ledöbbentem mint ti. Sok dolog kavargott bennem abban a pillanatban. Félelmet, de hihetetlen mennyiségű félelmet éreztem. És csalódást. Bizony Jake iránt. Mikor a kórházban megláttam, megismertem sosem gondoltam volna, hogy ilyen szintű csalódást fogok érezni iránta. Soha. 

Jake Adams

Hiba. Hibát követtem el. Talán életem eddigi legnagyobb hibáját. És ezt bevallom. Miután megütöttem Savannhát még egy ideig nézett, de bár ne tette volna. Pillantása hűvös és lenéző, mintha egy idegent nézne. De ami a legjobban elkeserített ami ezután következett, és amit Savannah próbált titkolni, nem sikerült neki. Ez pedig a könny ami megjelent a szemében.

 A könny ami miattam jelent meg a látószervében. A könny ami vagy boldogságot, vagy szomorúságot, vagy fájdalmat jelent. És ebben a pillanatban 

A könny ami miattam jelent meg a látószervében. A könny ami vagy boldogságot, vagy szomorúságot, vagy fájdalmat jelent. És ebben a pillanatban jól tudtam, hogy nem a boldogság volt az okozója. Most biztos azt kérdezitek, hogy miért tettem. Megmondom az igazat: nem tudom. Nem tudom miért tettem. Tudatomon kívül voltam. Mármint nem úgy értem, hogy be voltam drogozva vagy részeg voltam csak egyszerűen a gondolataim hatása alatt voltam. Sosem bántanám Őt. Soha. És mégis, ezt az ígéretet már megszegtem. Megszegtem mert Rajta vezettem le a feszültséget. Amit nem szabad soha csinálni. Sosem tudhatod, hogy a személy akin levezetted a dühöd, meg fog-e valaha bocsátani. Én sem tudtam, de reménykedtem. Reménykedtem, hogy ne kelljen újra megpillantanom azt a hűvös, lenéző pillantást. Vagy, hogy ezeket a nézéseket ne nekem szentelje. Gyorsan kellett gondolkodnom. És ami ennél is nehezebb, hogy az Ő fejével kellett gondolkodnom. Ki kell találnom, hogy mi lenne a legjobb Neki. Az ha nem látna egy ideig vagy az ha mindennap látna, de nem szólnánk egymáshoz. Meg van. Döntöttem.