3. fejezet

2013.11.05.

3. fejezet

1 héttel később:

Klórszag és büdös. Folyton nyüzsgő hangok, egyből rájöttem hol vagyok. Egy kórházban. De mit keresek én itt? Aztán csak egy villanás elég volt arra, hogy eszembe jusson valami. Egy kitört ablak, de mit jelenthet ez? Mi történik velem? Próbáltam kinyitni a szememet, de hihetetlen fájdalmat éreztem. Most már csak egy kérdés van. Miért?

- Savannah, kelj fel, kérlek.- szólalt meg nagyon közelről egy hang. Na jól van, most vagy nem emlékszem ki ez vagy egyszerűen nem ismerem.

-Kérlek, kelj fel, nem maradhatsz itt, már a szüleid is úton vannak. A nagyid pedig folyton hívja a kórházat.- Áháá. A nagymamám. Emlékszem a nagyiéknál voltam. Elmentem sétálni, mert unatkoztam, vettem egy pogit és ennyi. Másra nem emlékszem. Sokat gondolkodtam, hogy mi történhetett utána, de semmi, teljes képkiesés. 

- Gyerünk már, gyerünk, kelj fel.- szorította meg a kezemet az idegen. Oké attól még, hogy a szememet nem tudom kinyitni attól még valahogy jeleznem kell neki, hogy hallom amit mond. Határoztam el magamban. Nagy harcok árán, amit a fájdalommal vívtam, megszorítottam a kezét. Azt hittem, hogy nem fogja megérezni, mert akkor is ha nagyon próbálkoztam, tudtam, hogy nem volt olyan erős, mint akartam volna. De megérezte, mert hirtelen felkiáltott.

-Jézusom, hallasz?- kérdezte tőlem én meg megint nagy harcok árán megszorítottam a kezét, mondjuk azt nem is mondanám szorításnak, mert elég gyenge. Na és most jön az a rész mikor meg kéne kérdeznem, hogy "te ki vagy?" igen ám, de nem jött ki egy hang sem a számon, sőt ki sem tudtam nyitni. De én nem arról vagyok híres, hogy feladok bármit is, szóval egy idő után, és sok próbálkozás után, végül kinyílt a szám és a szemem is. Tök boldog lettem, mert így megláttam  az idegen arcát. Majdnem fekete haj, sötétbarna szem, picit borostás arc és codás mosoly, mert amint meglátta, hogy kinyitottam a szemem nagyot sóhajtott és elmosolyodott. Oké akkor nem az a gond, hogy nem emlékszem rá, hanem alapból nem is ismerem. 

- Te...- dadogtam.- ki...- nem tudtam befejezni, mert mosolyogva leállított és átvette a szót, mondván, "ne erőltesd meg magad". Sosem gondoltam volna, hogy egyszer azt fogom mondani, nehezemre esik a beszéd, de most így volt.

- Szóval, azt kérded, hogy ki vagyok?- válaszként csak óvatosan bólintottam, szóval folytatta: -Engem Jakenek hívnak. Itt lakom ebben a városban. És,hogy mit keresek itt? Tegnap sétáltam a főtéren és láttam, hogy az egyik kirakat előtt sétáltál, aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy mintha kirobbant volna az ablak, kitört, szóval gyorsan odarohantam, elrántottalak, de te ugyanúgy elestél és beverted a fejed, meg pár üvegszilánk beléd állt  ezért be kellett hozni téged a kórházba. Aztán én itt ragadtam.- hajtja le szégyenlősen a fejét. 

- Értem, köszönöm, hogy itt maradtál velem.- nyögöm ki nagy nehezen. Akkor ez lehetett az "álmomnak" a jelentése? Úgy gondolom, hogy igen, de miért nem emlékszem rá?

- És miért nem emlékszem rá?- tettem fel az engem foglalkoztató kérdést.

- Az esésed során ugyebár beverted a fejed, és amiatt egy kisebb agyrázkódást szenvedtél, de az orvos azt mondta, hogy egy idő után visszafog térni, amúgy meg mire nem emlékszel még?

- Csak a balesetre.- válaszolok, a hallottak emésztése közben.

-Az jó, mármint nem olyan jó, de jobb mint...áhh mindegy. Érted nem?- jön zavarba amire muszáj felnevetnem, miközben bőszen bólogatok.

 A nap többi része beszélgetéssel telt. Megtudtam, hogy 20 éves, egyetemre jár, egyedül él egy bérelt lakásban, van két húga akiket nagyon szeret, meg egy nővére, de ő is még a szülőházában él ami egyébként ugyanitt, ebben a "város"-ban található.

 Én is meséltem, szóval sok mindent megtudtunk egymásról, ennek következtében reménykedtem benne, hogy ez egy remek  barátság kezdete, és, hogy majd számíthatok rá bármikor. De még ne hamarkodjuk el a dolgokat.

- És amúgy mikor engednek ki? - tettem fel a kérdést, ami valljuk be elég fontos, de eddig valahogy kiment a fejemből és nem foglalkoztatott nagyon, hála Jakenek.

- Az orvos azt mondta, hogy még egy-két napig bent tartanak megfigyelésre, aztán ha minden rendben lesz, mehetsz haza vagy a nagyidhoz, nem tudom hova. - zavarodott össze Jake, amit megmosolyogtam. Észrevettem, hogy mikor zavarban van vagy valamit nem ért mindig lehajtja a fejét, ami tök édes. Mi vaaan? Mi az, hogy édes? Savannah, ezt gyorsan verd ki a fejedből, nem mondhatsz ilyeneket. Figyelmeztettem magam. 

 -Min gondolkozol? - zökkentett ki Jake, elmélkedésemből.

-Öhm...semmin, nem fontos. - próbáltam nem törődömséget mutatni, de szerintem nem sikerülhetett, mert elég hülye fejjel méregetett.

- Most mi van?- röhögtem el magam kínosan. A kérdésemre meg most ő legyintett, de a legyintés mellé még hozzátette: - Semmi, csak vicces, azt nézni ahogy a szemöldöködet ráncolod, és a fejedet rázod. - nevetett ki nemes egyszerűséggel.

- Aham...-bólintottam lassan.- Komolyan ezt csináltam? - kérdeztem egy kis idő múlva, zavartan, és éreztem, hogy pirosodom.

- Igen, ezt, de nem baj, aranyos volt. - oké ha előbb elpirultam akkor most szerintem felforrtam. Aztán egy ideig nem beszéltünk, én próbáltam lehűteni magam, Ő pedig egy újságot vett a kezébe. A csendnek az ajtó nyitódása vetett véget amin két ismerős arc dugta be a fejét. Egy ideig furán méregették az ágyam szélén ülő fiút, de aztán szerintem rájöttek miért is hívták be őket, és visszazökkentek az aggódó szülő szerepébe, és elárasztottak kérdésekkel. 

- Szia kicsim. Hogy vagy? Mi történt? Nagyon aggódtunk érted, amint megtudtuk már jöttünk is ide. Amúgy ki ez? - mutatott kedves szülőm a furán néző fiúra.

- Sziasztok! Jól vagyok, bár kicsit fáj mindenem, köszönöm, hogy ide jöttetek, amúgy nem kellett volna, mert láthatjátok, kiválóan vagyok. Ő pedig...-biccentettem Jake felé.- ...Jake, ő mentett meg, nélküle még több bajom lett volna, szóval nagyon hálás vagyok neki, aztán pedig itt maradt mellettem.- fejeztem be monológomat aztán pedig egy elég fura dolog történt, mert anya Jake nyakába borult és elkezdett hálálkodni, hogy megmentette az életem, és, hogy itt maradt mellettem. Apa egy kicsit normálisabban kezet fogott vele és azt hiszem csupán szemkontaktussal köszönetet mondott.

- Viszont egy kérdésemre nem válaszoltál.- jelentette ki anya és rám emelte tekintetét.- Mi történt?-

-Öhmm...annyira emlékszem, hogy elmentem sétálni, meg, hogy a pékségbe is beugrottam, utána viszont képszakadás.

- Ezt, hogy érted? Miért?- hüledezett anya.

- Egy kisebb agyrázkódást szenvedtem.- jelentettem ki halál nyugodtan, amire anya picit kiakadt, mert felemelte a hangját: -Tessék? Nem azt mondtad, hogy semmi bajod nincs? Hát már hazudsz is nekünk?-  ezt a kirohanását nem tudtam mire vélni, mert nem hazudtam, tényleg jól vagyok.

- Anya, nem hazudok, tényleg jól vagyok, csak és kizárólag a balesetre nem emlékszem. Minden másra igen. És az is visszafog térni, amúgy pedig ha ennyire akarjátok tudni, hogy hogy lett a baj, akkor tessék, kérdezzétek meg Jake-et ő körülbelül tudja.. emeltem fel én is a hangom, mert nem értettek ezeket a kirohanásait. Annyira hülyeség és csak jobban tudom én, hogy hogy érzem magam. Viszont Jake láthatta rajtam, hogy mindjárt kibukik belőlem minden, ezért megszorította a kezem és rám mosolygott. Furcsa bizsergést éreztem és azt hiszem erre szokták mondani, hogy lepkék repkednek a hasadban. De mi történik velem? Na jó ezen majd máskor gondolkodom. Jake pedig elkezdte mesélni amit ő tudott/látott ami valljuk be nem valami sok, de még mindig több annál amire én emlékszem.

- Jól van, akkor mi már nem is zavarunk, a nagyiéknál megszállunk, rendben? És holnap is meglátogatunk.- jelentette ki apa egy kis idő elteltével. -Már biztos a nagyiék is aggódnak.- tette még hozzá mellékesen, mire egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Jake nem értette ennek az okát, így elég furcsán méregetett minket, anya pedig csúnyán nézett ránk, de a végén már ő is elmosolyodott. Miután a szövetségesemmel jól kiröhögtük magunkat és miután anya kioktatott minket apáék tényleg elmentek, így ismét ketten maradtunk Jake-kel, de aztán eszembe jutott valami.

- Figyelj...