14. fejezet

2014.02.15.

14. fejezet

Sziasztok! Itt az ígért rész, szerencsére összetudtam máig hozni, remélem tetszeni fog, és szépen kérlek, hogy írjátok le a véleményeteket. 
Ebben a fejezetben megtudhatjuk mi történt, Savannaval az után a rémes este után.
Remélem, hogy a szünet után újult erővel fogok visszatérni, és persze több ihlettel.
Még azt elszeretném mondani, hogy a következő részt nem tudom mikor fogom hozni, mert elutazunk álmaim városába, Londonba, szóval tényleg nem tudom mikor lesz időm, de ígérem, amint tudom, hozom.

xoxo,

Kata

Még mielőtt a teljes kábultság magával ragadott volna, éreztem ahogy egy kéz megragadja támadómat majd miután sikeresen ellöki az utca másik oldalára, halkan kérdezget engem, hogy jól vagyok-e. Legszívesebben sírva ordítanám, hogy "NEM!", de egy hang sem fér ki a torkomon. Még érzem, ahogy térdeim és a vállam alá rakja kezeid, így emelve fel engem és így rakva be engem egy kocsiba. Aztán az eddig hívogató sötétség magába nyel. 

***

Kibírhatatlan fejfájásra ébredtem. Tudtam, hogy valami ismeretlen helyen vagyok. Éreztem. Ahogy jobban figyeltem a körülöttem lévő dolgokra, rá is ébredtem, hogy mi ez az ismeretlenség. Hisz ilyen büdös klórszag, meg az ilyen tónusú csipogások, csak egy helyen fordulnak elő, márpedig a kórházakban. De miért vagyok itt? Hisz tudtommal semmilyen balesetet nem szenvedtem, de a kórházak pedig arra valók, hogy az orvosok meggyógyítsák a beteg embereket. De hisz én nem vagyok beteg. Nem értem. Talán én is ott voltam anyáék balesetén és én is ezért kerültem kórházba? Az nem lehet, hisz tisztán emlékszem, hogy meglátogattam őket aztán kifutottam az épületből, mert nem bírtam azt a tétlen várakozást. Eltévedtem, de utána... Utána fogalmam sincs. De...valami rémlik! Bementem egy kocsmába útbaigazításért, de gyorsan irányt váltottam, mert egy büdös, alkohol szagú férfi rám szállt. Gyorsítottam lépteimen, de egyszer csak arra eszméltem fel, hogy egy zsákutcába találom magam. Szerencsére nem hallottam hangokat magam mögül így kezdtem lenyugodni, de olyan öt perc múlva megjelent a fószer és betuszkolt az utca végéig ahol... Nem! Az nem lehet! Nem, az nem történhetett meg! Lehetetlen. Oh, istenem add, hogy nem történt semmi. Lehet, hogy meg...megerő...megerőszakolt? Kérlek ne! Még én sem lehetek ilyen szerencsétlen! Vagy igen? Mi van ha az a bunkó barom elvette az ártatlanságomat? azt nem bírnám ki. Ebbe belegondolni sem merek.

 Elmélkedésemet szerencsére megszakította egy nyikorgó hang, ami az ajtó nyitódása okozhatott. Mármint úgy ítéltem meg hisz utána halk lépteket is hallottam, egyre csak közeledni felém. Aztán éreztem, hogy valaki óvatosan megfogja a kezemet. Érintésére a hideg futkosott a hátamon, miközben azok a bizonyos lepkék feléledtek a gyomromban. Elképzelésem sem volt ki lehetett az az ember aki ezt kiváltotta belőlem. Megpróbáltam kinyitni a szememet, hogy megláthassam arcát, de hirtelen iszonyatos fájdalom hasított a fejembe, az eddiginél  még erősebb. Muszáj volt felkiáltanom a szenvedéstől. Ilyen fájdalmat nem éreztem még azelőtt. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha eddig éltem volna a élők sorába, és most meghalnék. De szerencsére ez nem történt meg csak a fiú kiáltott fel.

- Uram isten, jól vagy?- hallottam egy szék csapódását azzal egy időbe, hogy az ismeretlen kirántja kezemből a sajátját. Lágy, de mégis aggódó hangját hallva, óvatos mosolyra húzom ajkam és el sem hiszen milyen nyugodtság árad szét testemben. De azért egy őszinte kérdést fel kell tennem. Miért mindig a kórházakban találkozok különböző emberekkel? Most komolyan miért nem tudok az utcán összefutni velük, vagy egy kávézóban, vagy bánom is én hol, csak ne egy ilyen rémes épület legyen. 

- Ugye minden rendben? Itt vagyok nem kell aggódnod. Ha szeretnéd itt is maradok, nem hagylak egyedül. A nagyszüleidet már értesítették, nem sokára ők is itt lesznek, remélem addig ki is nyitod a szemed, nem csak ordítozol.- nevetett fel halkan, amire nekem is ismét mosolyra húzódott az ajkam. Elég félelmetesen nézhetett ki, hogy folyton felfelé görbülnek az ajkaim, miközben a szemeim csukva vannak. Így eldöntöttem, hogy bármi áron kifogom nyitni a szemeimet. Aha, csak nem számoltam az ismételten fejembe markoló fájdalommal. Ismét ordíthatnékom támadt, de nem akartam, hogy hülyének nézzen a még mindig itt tartózkodó szobatársam, de legfőképpen nem akartam, hogy aggódjon. Bár miért aggódna, ha nem is ismer? Mindegy a tervem befuccsolni látszott amint tízszer olyan erősen mart a testrészembe a hirtelen jött fájdalom, én meg kiengedtem az eddig visszatartott hangomat. 

- Na jó, drágaságom, ez nem normális, hogy itt ordítozgatsz, szóval hívok valakit, oké?- mi az, hogy "drágaságom"? Nah mindegy, most ez a legkisebb problémám. Tudtára akartam hozni, hogy hallom és felfogom a mondandóját, így óvatosan, nagyon óvatosan bólintottam egyet. Az igazat megvallva még ez a csekély fejmozgás is szenvedéssel járt, de enyhébbel, mint az előzőek.
- Jesszum pepi, te hallasz?- kiáltott fel kislányosan, mire nekem ismét egy levakarhatatlan mosoly ült ki orcámra, és ezzel egy időben, ismét nagyon óvatosan bólintottam.
- Hát ez szuper!.- tapsikolt.- És tudsz beszélni?- na, ez a kérdése nekem is felkeltette az érdeklődésemet, ezért kinyitottam a számat, majd elkezdtem beszélni. Mármint akartam, csak sajnos egy hang sem jött ki a torkomon, ami azt jelenti csak tátogtam mint egy hal. Ez megint elkeserített, de eldöntöttem, nem adom fel.
- Oké, szóval nem tudsz beszélni, igaz?- szólalt meg ismét a fiú. Megint bólintottam, ezzel tudtára adva, hogy igaza van.- Oké akkor most már tényleg elmegyek keresni valakit. Mindjárt jövök.- mondta aztán  hirtelen egy puszit éreztem a homlokomon majd egy halk ajtócsukódást hallottam. Az ajkai helyén égett a bőröm, és testem azt kívánta bár csak újra érezhetném ezt a közelséget.


Ismét kinyitottam a számat, és próbálkoztam. Egyszer csak meghallottam egy halk "hahi"-t! Újra megpróbáltam és már azt is kitudtam mondani, hogy "hogy vagy?". Tudok beszélni, ez az!!! Még próbálgattam beszélni és szerencsére továbbra is sikerült, értelmesebbnél értelmesebb szavakat, mondatokat kiejtenem, szóval semmi gond nem volt.
 Aztán egyszer csak kinyílt az ajtó majd meghallottam egy ismerős hangot:- Szia Savannah, hoztam egy orvost.
- Jó reggelt kisasszony, hogy érzi magát?- tette fel a megszokott kérdést.
- Doktor úr, azt hiszem nem tud...- kezdett bele a fiú, de közbe vágtam
- De tudok, és jól érzem magam, mármint azt hiszem. Viszont ha ki akarom nyitni a szemem hirtelen éles fájdalom hasít a fejembe, és nem tudom kinyitni.- panaszoltam.
- Igen erre lehetett számítani. A fejedet egy olyan ponton verted be ami összeköttetéssel áll a szemedhez, ezért érezhetsz fájdalmat. Nem tudjuk ez meddig fog fájni, de a lényeg, hogy próbálgasd mégis kinyitni bármennyire fáj is, viszont ha már olyan érzésed van, hogy mindjárt meghalsz, akkor inkább hagyjad és hívj engem, oké?- óvatosan bólintottam, majd miután megköszöntem meg elköszöntünk egymástól, kiment az ajtón, mármint a hangokból ítélve kiment. Azt hittem megint egyedül vagyok, de ezt a gondolatomat gyorsan el is vethettem, mert megszólalt mellettem egy hang.
- Amúgy bocsánat, még be sem mutatkoztam, a nevem Brandon, és én találtam rád, nem tudom emlékszel-e valamire.
- Igen, sajnos mindenre emlékszem, mármint egy valamire nem. Szóval az a pasi meg...
- Nem szerencsére időben odaértem, semmi nem történt.- vágott a szavamba. Az eddig bent tartott levegőmet, megkönnyebbülten fújtam ki és leginkább a nyakába ugrottam volna.
 - Uhh, köszönöm, nem tudom mi lett volna nélküled. Valószínűleg, valószínűleg...- nem tudtam befejezni a mondatot, de azt éreztem, hogy egy könnycsepp végig folyik arcomon.
- Css... Savannah ne sírj, szerencsére időben ott voltam, és semmi nem történt.- jött oda hozzám és megölelt. Érintésére eddig alvó pillangóim vad csapkodásba kezdtek, és a hirtelen jött melegtől éreztem, ahogy arcom lángba borul. Semmit nem tudtam erről a fiúról, mégis jelenléte egyből megnyugvást nyújtott számomra. Egy idegen volt, mégis ölelő karjaiban biztonságban éreztem magam, és egyre jobban vártam arra, hogy megpillanthassam ennek a különleges embernek az arcát.
-Még valamit meg szeretnék kérdezni. Hányóra van?- tettem fel óvatosan a kérdést. Reménykedtem benne, hogy azért nem "aludtam" olyan sokáig, bár ha a nagyiékat most értesítették és még mindig nincsenek itt akkor azért olyan sok idő mégsem telhetett el.
- Öhmm... azt hiszem olyan hajnali 4 óra lehet.- mondta zavartan.
- Oké, akkor most te szépen haza mész és lepihensz, mert muszáj neked is pihenned.- mondtam a leghatározottabb hangom amelyet produkálni tudtam. Brandon jól kiröhögött, majd azt mondta "te hülye vagy", és ezzel lezártnak is tekintette a témát, pontosabban teljesen másról kezdett el mesélni, ezzel elfelejtetve velem az előbbi tervemet.
A nap további részében, Brandon roppant jó társaságnak bizonyult, egyszer sem unatkoztam mellette, és már szinte el is felejtettem a velem történt dolgokat, és azt, hogy igazából hol is fekszem éppen. A szemeimet egyfolytában próbáltam nyitogatni, de sajnos még nem jutottam el addig a pontig, hogy a tervemet véghez is vigyem, minden egyes alkalommal régi ismerősként köszöntöttem a fejembe és egyéb testrészeimbe hasító fájdalmat. Annyira rossz, hogy nem láthatom mi történik körülöttem, csakis a hallásomra hagyatkozhatok. Sosem képzeltem még el milyen lenne vaknak lenni, de most már bátran állíthatom, hogy szörnyű érzés. Hát még ha járnom is kéne, és ha egész életemben a nem látók sorát erősíteném. Abban azt hiszem belepusztulnék. Hisz nem csodálhatnám a családomat, a szebbnél szebb embereket az utcán, a tavaszkor hajló virágokat, a gyümölcsöket nyaranta, a havat telente, és a barnás, sárgás, pirosas faleveleket ősszel. Mindez hiányozna az életemből. Tudom, hogy nincs értelme ilyen hülyeségeket összehordanom, hisz egyáltalán nem vagyok vak, sőt nem is leszek az, de akkor is zavar, hogy semmit nem látok.
- Figyi, Brandon, hány óra van?- tettem fel új ismerősömnek a kérdést.
- Nyolc óra múlt.
- Úristen, ennyire elment az idő?- kiáltottam fel.- És te még mindig nem aludtál. Na most, én azt parancsolom, hogy menj haza és aludj, és nem ellenkezhetsz.- mondtam el ismét a nap elején már megemlített dolgot.
- Savannah, ne már, otthon sem aludnék, hisz nem tudnék, mikor tudom, hogy te itt bent szenvedsz. Lehet, hogy haza mehetnék, de tényleg nem lennék kipihentebb mikor visszaérek. Érts meg. Meg amúgy is csak a gyönyörű mosolyodra meg arcodra gondolnék- tette hozzá az utolsó mondatok mellékesen. Én meg éreztem ahogy elvörösödöm, de mintha ez nem lenne elég Brandon még egy lapáttal rátett.
- Bírom, mikor elvörösödsz.- azt kívántam bár csak most kinyílna alattam a föld, és én lesüllyedhetnék szégyenemben, de sajnos semmi ilyen természetellenes dolog nem történt, én meg égtem tovább.
- Jézusooom!- kiáltott fel percekkel később barátom.
- Mi az?- rémültem meg.
- Te kinyitottad a szemed...