13. fejezet

2014.01.19

13. fejezet

Sziasztok! Bocsánat, hogy ilyen sokáig nem hoztam részt, de el sem hiszitek mennyi tanulnivalóm volt. Kb. minden nap volt valami dogám, ráadásul TZ-k. Ma is egy két órás dogán vagyok túl, ráadásul fogalmazást kellett írni. Nem itt a baj, mert szeretek fogalmazni, csak hát mindezt franciául nem a legkönnyebb, főleg mindenféle elvárással. Na jól van nem sopánkodom tovább. Tényleg nagyon sajnálom, remélem, ez majd kárpótol bennetek. Tudom, hogy elég rövid lett, de most ez telt tőlem, ne haragudjatok.

U.i.: Hagyjatok magatok után nyomot!!!

Ölel,

Kata

 ZENE!!!

Sokszor elgondolkodtam már azon, milyen lenne elveszíteni egyik hozzám tartozómat. De sosem jutottam egyről a kettőre. Egy dologban viszont biztos voltam, hogy sosem szeretném, ha egyel, kettővel, vagy esetleg hárommal kevesebben lennénk...Sosem tudtam elképzelni, milyen lenne, ha kevesebben lennénk. Hisz az nem a valóság, ami azt jelenti, hogy nem tudod pontosan magad előtt látni. Sosem fogsz tudni magad elé képzelni egy másik világot. Esetleg boldogabbat vagy szomorúbbat. Én most egy dolgok szeretnék. Az, hogy minden maradjon olyan, mint volt. Mert most döbbentem rá, hogy nagyon jó életem volt, a telefonhívás előtt. Voltak barátaim, szüleim, nagyszüleim, testvéreim és...Jake. De volt barátom azóta sem jelentkezett, ami azt jelenti, hogy nem voltam fontos neki. Naivan elhittem, hogy milyen szoros barátságunk lesz, ami soha nem fog megszakadni. Túl hamarkodottan gondoltam ezt. Mert amint láthatjuk, Jake még arra sem méltat, hogy felhívjon, vagy SMS-t írjon. Legalább, hogy életjelet adjon magáról. Megelégednék egy "Bú" szavacskával is, igaz, hogy ha ezt leírná akkor eléggé meglepődnék, de legalább tudnám, hogy még emlékszik rám, vagy, hogy jelentettem Neki valamit. De nem, még erre sem képes.
 Amint megpillantottam a kórházat, idegesen kezdtem el dobolni a lábammal, és még szinte le sem állt az autó, mikor én kipattantam belőle, és mintha az életemért futnék, szaladtam a recepcióhoz.
- Megtudja mondani nekem, hol van a Skyes család?- támadtam le azonnal, semmi udvariassággal a hangomba. Ahhoz túl ideges voltam. A recepciós néni, mintha már sok ilyen félőrültet látott volna már az életében, nyugodtan, és kedves hangnemben,elmondta, hogy mind a hármójukat műtik, és nem lehet bemenni hozzájuk. De én ezzel nem elégedtem meg. Tudni akartam, hol vannak a szüleim és a testvérem. 
-Kérem szépen, mondja meg nekem hol vannak.- néztem könyörgőn. A nővér láthatta, hogy nem tágítok, így elmondta, hogy a 223-as teremben, a második emeleten találom a hozzátartózóimat. Elindultam, nyomomban a nagyszüleimmel, és Larával akik időközben beértek. Idegesen ültem le az említett számú ajtó elé, de nem sokáig bírtam ezt a tétlenkedés. Felálltam, és elkezdtem fel-le járkálni.
Már elmúlt fél óra is mikor, végre kilépett az ajtón egy orvos, de sajnos semmi jóval nem szolgálhatott. Csak annyit tudott mondani, hogy mind a hármójuk kómában van, és nem tudja senki mikor fognak felkelni. Lehet, hogy lesznek különböző emlékezetkieséseik, de pontosan SEMMIT nem lehet tudni. Komolyan, nem arra valók ezek a kibaszott orvosok, hogy rájöjjenek a betegek bajaira, és meggyógyítsák őket? 
Nem bírtam tovább ezt a stresszt.
Ki kellett szabadulnom innen. Elkezdtem kifele futni. Nem tudtam merre, hova csak annyit, hogy el innen. Hallottam Lara hangját ahogy a nevemet kiabálta, de nem volt erőm visszanézni. Csak előre mentem, kilökve az ajtót, és néha-néha fellökve egy embert is. Éreztem, hogy már nem sokáig bírom , ezért lelassítottam. Először néztem fel a földről mióta eljöttem és pánikba estem. Fogalmam sem volt, hol vagyok és, azt sem tudtam, hogyan jutottam el eddig. Meg sem kérdeztem senkitől, mert egyenlőre egyáltalán nem érdekelt, hisz minek kérdezzem meg, ha úgysem szeretnék még visszamenni. Mármint nem fogok visszamenni, az egyszer biztos. Csak megint kiakadnék, és azt nem bírnám ki. Az a pillanatnyi pánik elmúlt, és már csak az ürességet éreztem magamban. Bár nem kértem volna, hogy a bátyám is jöjjön velük. Akkor három ember helyett, csak ketten lennének bent abban a szaros kórházban? Csak ketten? Nah, ne nevettessetek. Az a két ember, az ÉN anyukám és apukám, akik miattam kerültek oda. Hisz ha azt mondtam volna, hogy jöhetnek egy nappal később, talán meg sem történt volna. Sőt biztos vagyok benne, hogy meg sem történt volna, és most nem lennének ott. Mármint a kórházban, kómában. Minden az én hibám. Ha nem nyafogtam volna, hogy nem bírok ki több, mint másfél hónapot a nagyiéknál, akkor nem most kellett, volna jönniük. Ha nem kérem meg őket, hogy vigyenek el a nagynénémhez, hanem elvállalom azt, hogy ő jöjjön el értem, akkor megint nem lett volna baj. Csak az a baj, hogy a fent felsorolt mondatokban, mindenhol szerepel a "ha" szócska. Két betűs, de mégis sok mindent megváltoztat. Például, ha nem lett volna meleg, nem olvadt volna el a fagyi. Így igaz. Nem olvadt volna el, HA nem lett volna meleg. Sajnos az én fagyim elolvadt, mert megtörtént ez a baleset. Ha visszaforgathatnám az időt megtenném, de sajnos nem tehetem, mert nem vagyok szuperhős. Bár az lennék. Akkor minden könnyebb lenne. Minden eddigi rossz szavamat, vagy tettemet visszaszívhatnám, és meg nem történné tehetném. 
 A nagy gondolkodásomban, észre sem vettem, hogy még jobban elkóboroltam, és most már végképp nem találnék vissza akkor sem ha szeretnék. Sötét volt, és egy kihalt részen sétáltam,teljesen egyedül. Az egész utca kihalt volt. Rettegtem. Sosem voltam valami bátor kislány és ráadásul a sötétben is féltem. Sosem szerettem a sötétet. Fogalmam sem volt merre mehetnék, csak mentem előre, azzal az indokkal, hogy csak kilyukadok valahol. Aha, ki is lyukadtam, egy kocsmánál. Összeszedve bátorságomat, lassan, bizonytalanul belépkedtem, hátha tudok szerezni valami információt hol létemről. De a pultig sem jutottam el, mert valami negyvenes éveiben járó pasi megállt előttem, és...
- Szia cica, mit keres itt egy ilyen szende kislány? Ez nem neked való hely, ugye tudod?- egyre közelebb merészkedett, és jól kivehetővé vált, milyen büdös a sok alkoholtól amit az este, vagy egész nap folyamán elfogyaszthatott. Már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem, mikor rájöttem, hogy az lenne a legjobb ha menekülnék. 

Így is tettem, de nem jutottam sokáig, mert hirtelen egy zsákutcában találtam magam. Nem mertem visszamenni, mert tudtam, hogy akkor újra találkoznék azzal az őrülttel, de nem volt más választásom. Gyorsan szedtem a lépteimet, mondhatni már futottam,de sajnos nem túl gyorsan, mert az utca végében megláttam azt a fószert. Ugyanazt. Sajnos tudtam, hogy nincs merre menekülnöm, de muszáj volt megpróbálnom. Elkezdtem még jobban futni, és mikor elmentem mellette azt hittem, hogy megmenekültem, de sajnos a karom után kapott. Sosem éreztem ekkora félelmet. 
- Mégis mit képzelsz magadról?- szűrte fogai közt.- Nem tanították meg neked, hogy senkinek nem fordítunk hátat?- megszorította a csuklómat, de olyan erősen, hogy azt hittem mindjárt meghalok. Éreztem ahogy halkan elkezdenek folyni a könnyeim, de nem tudtam vele sokat foglalkozni. A pasas, durva kezeivel letörölte őket, és megszólalt:- Nincs miért félned, cica, nem bántalak.- festett fel egy mosolyt arcára. Hát egyáltalán nem hittem el, amit mondott. Elkezdte gusztustalanul csókolgatni a nyakamat, mire kirázott a hideg. De sajnos ez nem az a jól eső érzés volt. Sokkal inkább annak a jele mennyire undorodom ettől a fickótól. Mindig is tudtam, hogy az emberek részegen hülyeségeket csinálnak, de reméltem, hogy nem másokkal csinálják, hanem magukkal, mármint az őrültségeket. Komolyan, hogy mernek bántani embereket? Ezt élvezik? Nem értem. Próbáltam elszakítani magamtól, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy ő sokkal erősebb. Erőszakosan beljebb tolt az utcában, és aztán a falnak nyomott. A kövek a hátamba álltak és a váratlan mozdulattól bevertem a fejem. Éreztem, hogy nem bírom más sokáig, mert egyre homályosabban láttam, míg végül megadtam magam.