11. fejezet

2014.01.03.

11. fejezet

Sziasztok! Tyűű de fura 2014-et írni. Nah, mindegy. Jól telt a szünetetek? Biztos vagyok benne, hogy már epekedve várjátok az iskolakezdést. Dehogyis viccelek. Én sem várom, gondolom egy véleményen Vagyunk. Remélem tetszik a rész, bár nem a legeslegboldogabb, véleményeket leírni ér, ne felejtsétek el. Puszi, jó olvasást, Kata.

Kezdett furcsa lenni, hogy nem veszi fel a telefont. Eddig bármikor hívtam, majdnem az első csöngésre felvette. Nem tetszett ez nekem. Aggódtam. Bizony aggódtam. Ebben a majdnem egy hónapban úgy érzem nagyon szoros lett a barátságunk, és ezért sem értettem mi történhetett. Hisz tudtom szerint össze sem vesztünk, ami miatt  esetleg nem venné fel a telefont. Egész nap próbálkoztam, de semmi. Sőt, még délután, újra el is mentem hozzá. Komolyan mondom fogalmam sincs, hol lehet. Mert az már biztos, hogy nincs ebben a városban. Ebben biztos vagyok. De akkor hol lehet? Hisz sehol máshol nincs senkije szóval még csak az sem lehet, hogy elment meglátogatni valamelyik ismerősét. Én ezt nem értem. Feladva minden próbálkozásomat, felcaplattam a lépcsőn és úgy ahogy voltam bedőltem az ágyba. Csak egy dolog járt a fejemben. Márpedig Jake. Hol van? Miért ment el? De legfőképpen, miért nem mondta el nekem.

A plafont bámultam, mintha csak valami érdekes lett volna rajta. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, nem tudtam, hogy pár perc vagy talán már órák telhettek el mióta a szobámban tartózkodtam. Mikor legközelebb a telefonomat ellenőriztem le hátha visszahívott barátom, már éjjel három óra volt. Nem tudtam aludni. Sőt még a szememet sem voltam képes lehunyni, mert minden egyes alkalommal Jake mosolygós feje jelent meg. De nem ez volt az aggasztó, hanem az, hogy ez a mosolygós fej pár másodperc múlva átváltott szomorúvá. De mit akar ez jelenteni? Talán semmit. De mi van ha mégis. Mi van az eszem azt akarja a tudtomra adni, hogy Ő most boldogtalan? Már miért lenne boldogtalan? Honnan veszem ezeket a hülyeségeket?

 Reggel kivételesen nem a napsugarakra ébredtem, hanem csak magamtól tértem vissza a való világba. Nem tudom mikor aludhattam el, de azt éreztem, hogy nem pihentem ki magam. Ezért lehunytam a szemem hátha sikerül visszatérnem az álomvilágba, de sajnos nem sikerült, folyton csak egy emberen járt az eszem. Szerintetek kin? Pontosan Rajta. Viszont egyik percről a másikra, egy roppant fantasztikus ötletem támadt. Na jó igazából nem annyira elképesztő, csak mivel eddig nem jutott eszembe, úgy éreztem. És, hogy mi ez az ötlet? Rájöttem, hogy nekem van egy ismerősöm aki tudhatja mi van a barátommal, mármint az ő bátyjával. Ezekben a hetekben szerencsére, annyira megismerkedtünk, sőt jóban is lettünk, hogy bátran felmerem tenni azt a kérdést, hogy hol van Jake. Reméltem, hogy segíteni tud majd nekem. 

 Mintha mindent elfelejtettem volna, kipattantam az ágyamból lerohantam az emeletre, és belapátoltam magamba az általam készített müzlit. Mármint nem én készítettem, csak kiszórtam egy tálba és rá tejet öntöttem. Ne higgyétek, hogy ilyenekre van időm.  Miután majdnem megfulladtam a sok tejbe, felszaladtam a lépcsőn és elfoglaltam a fürdőszobát. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg mikor a tükörbe néztem, teljesen olyan volt, mintha egy örültet látnék aki már két hónapja sír. Na jó ez nem igaz, de az igaz, hogy meglepődtem amint szanaszét álló hajamat, és pirosra sírt szemeimet megpillantottam. Amint végeztem a reggeli teendőimmel, leszaladtam a lépcsőn, és berontottam a nagyiék szobájába, akik megilletődve néztek rám.

- Sziasztok, jó reggelt, csak azt szerettem volna mondani, hogy én most elmegyek és nem tudom mikor érek haza, de nyugi nem fogok teherbe esni, nem fogok drogozni meg ilyenek egyszerűen csak meglátogatom Jake nővérét.- jól van ha a nagyszüleim szemében eddig nem tűntem őrültnek most már biztosan annak tartanak. De nem igazán érdekelt. Amilyen gyorsan csak tudtam rohantam barátom szülőházához, miközben reménykedtem, hogy Lara otthon lesz. A szerencse ismét az én oldalamra állt, mert ahogy becsöngettem az ajtón, pont újdonsült barátnőm nyitotta ki azt, én pedig gondolkodás nélkül a nyakába borultam. Szó szerint. Nem tudom mi boríthatott ki ennyire, de valahogy szükségem volt valakire. Egy kis idő elteltével óvatosan elhúzódtam tőle, és mélyen a szemébe néztem. 

- Figyelj...- kezdtem bele, de elakadtam.

- Először gyere csak be, aztán elmondod amit akarsz.-húzott óvatosan beljebb a nappaliba. -Kérsz valamit?

Megráztam a fejem nemleges választ adva, így felhúzott az emeletre azon belül is a szobájába. - Nah most szépen leülsz és elmesélsz mindent, szépen sorjában.- mondta tagoltan, hogy értsem. Igazából úgy követtem eddig Larát mint egy zombi. Nem is fogtam fel mit mond, vagy, hogy hova megyünk, de követtem. Nem tudom mi üthetett belém, mert otthon nem voltam ilyen, egyáltalán nem. Oké ott sem voltam valami fényes állapotban, de az biztos, hogy nem ilyen élőhalottként viselkedtem. Talán azért vagyok ilyen, mert mélyen a szívemben reménykedtem, hogy majd itt találom, de most, hogy rájöttem, az igazságra szerte hullott az utolsó reményem. Miután szófogadóan leültem az ágyára, feltettem a számomra legfontosabb kérdést.

- Hol van Jake? Te tudod? Biztos tudod. 

- Nem tudom.- rázta meg hevesen a fejét, amivel egyből elárulta magát, meg amúgy is miért ne tudná, hogy hol van a bátyja, mikor tök szoros a kapcsolatuk?

- Ne is próbálj hazudni.- néztem rá olyan "ne hidd, hogy elhiszem ez a badarságot" nézéssel.

- Jól van, jól van, elmondom.- vett egy mély levegőt, aztán kifújta és belekezdett, csak nem abba amibe kellett volna.- Olyan éhes lettem hirtelen, megyek eszem valamit, te kérsz?- terelte feltűnően a témát. 

- Ajj, miért nem akarod elmondani nem lehet olyan rossz a helyzet, vagy de?- kérdeztem bizonytalanul.

- Oké, szóval nem kérsz semmit? Mindjárt jövök.- spurizott ki Lara, hogy menekülhessen a válaszadás elől. Nagyon sóhajtottam és mivel semmi kedvem nem volt itt maradnom egyedül, én is lefele vettem az irányt. Lent összetalálkoztam Melodyval és mikor megpillantott engem hatalmas vigyor terül szét az arcán majd megölelt engem, pontosabban a derekamat ölelte meg.

- Szia, Melody! Hogy vagy?- kaptam fel a karomba, a kicsit sem könnyű testet. Nem volt valami kellemes, de késztetést éreztem arra, hogy ott tartsam közvetlenül a fejem mellett. Igaz, hogy én is lehajolhattam volna, de így nekem jobban tetszett és kész. Mikor a megfelelő magasságba érkezett, adott egy óriási cuppantós puszit az arcomra, mire elnevettem magam. Én is viszonoztam ezt a kedvességet, aztán berobogtunk a konyhába.

- Szia, Lara, végeztél, mert ha igen akkor igazán elmondhatnád hol van a bátyád.- mondtam cinizmussal a hangomban. Mármint nem értettem, miért nem jobb gyorsan túl lenni rajta? Miért titkolgatja, és ezzel együtt miért idegesít fel még jobban? 

- Persze két perc, viszont van egy kis gond. Nem rég hívott az egyik barátnőm, hogy most nagyon nagy szüksége van rám.- bólogatott folyamatosan, megerősítve mondandóját, amivel ismét elárulta magát.

- Na jó, most szépen leülsz ide, és elmondod hol van Jake aztán felőlem odamész ahova akarsz.- ültettem le a székre és megálltam előtte a húgával együtt a kezembe, hogy még véletlenül se tudjon elmenekülni. Belátva, hogy semmi lehetősége nincs arra, hogy elmenjen, egy nagy sóhaj kíséretében kimondott egy tizenegy betűs szót amire elképedtem. Nem hittem el amit mondott. Komolyan ott lenne? Mégis, hogy került oda? Miért ment oda? Én ezt nem értem. Miután felocsúdtam egy kicsit a döbbenetből (de nem teljesen), leraktam Melodyt  a kezemből és hazaindultam. Úgy gondoltam igazán rám férne egy kis séta. Továbbhaladtam  a házunk előtt, és egy kis séta után kilyukadtam egy csodás park bejáratánál. Magával ragadott a sok zöld levél és másra sem vágytam csak leülni egy kiszemelt padra, hogy elgondolkodhassak. Tudom, hogy ilyenkor pont el kéne terelnem a gondolataimat, de szerintem nekem most nem erre volt szükségem. Át kell gondolnom, hogy miért történhetett ez. Egy szó csengett folyamatosan a fejemben. Márpedig, az az ország ahova barátom, mármint Jake ment. Olaszország. És, hogy miért? Nem tudom. Fogalmam sincs és ez idegesít. Bár tudhatnám. Ahogy láttam Lara tudja a miértjét,csak egyszerűen nem akarja nekem elmondani. És bár majd megöl a kíváncsiság, nem fogok rákérdezni, mert láttam a szemébe a félelmet és az aggódást. Biztos voltam benne, hogy valami családi ok miatt mehetett oda, amit csak a a nagyon közel álló ismerősök tudnak. Ami azt jelenti, hogy az apja Ben, az anyja Maya, Melody, Destiny, és Lara. Tulajdonképpen a családja. Körülbelül fél órát ülhettem ott a padon, mikor nem bírtam tovább, muszáj volt haza mennem. Így hát a nyugalmat adó ház felé vettem az irányt. Annyira jól esett ez a kiruccanás, hogy egy ideig ki is ment a fejemből miért is jöttem ide.  Otthon beköszöntem a nagyiéknak, és miután tudomást vettek arról, hogy inkább nem beszélnék róla, utamra engedtem, tehát felmentem a szobámba. Ledőltem az ágyba és ismét gondolkodóba estem. Miért nem mondta el? Komolyan ez a legfájóbb ebben az egészben. Azt hittem barátok vagyunk, és bár nincs sok tapasztalatom ebben a barátság dologban úgy tudtam, mármint úgy gondoltam, hogy az őszinteség egy barátság alapja. Vagy én gondolom rosszul? Nem tudom, minden esetre, szeretném tudni ezeket a dolgokat. De elsősorban szeretnék újra találkozni barátommal. Annyira hiányzik. A francba már. Szükségem van valakire akivel beszélhetek. Ez nem sokszor van, hogy ilyet mondok, mert általában magamban tartom, de most muszáj. Nézzük csak. Első aki eszembe jut az Jake, de ugyebár róla van szó szóval ezt gyorsan kiverhetem a fejemből. Lara? Nem tőle most jöttem haza, nem akarom zaklatni. Bár igazán elmondhatna pár dolgot, hogy miért is. Nah, megint elkalandoztak a gondolataim. Szóval hol is tartottam? Jah igen. Akkor Mike. Tényleg hát bátyámról teljesen elfeledkeztem. Milyen egy dög vagyok. Hívjuk csak fel. Mi lehet vele meg Sarah-val. Rendeződtek a dolgok kettőjük között vagy nem? Na majd meglátjuk. Előkerestem a mobilomat, amit pár perc keresgélés után meg is találtam. Bementem a névjegyzékbe,és megkerestem drága bátyóm számát. Kicsöng, kicsöng, de nem veszi fel. Ne már! Miért vagyok ilyen szerencsétlen. Akkor ki maradt? Talán Amy. Nem is tudom. Félek. Mit szólna ahhoz, ha én most felhívnám? Hát szerintem fura helyzet lenne. De mindenesetre megér egy próbát. Max lejáratom magam. Várjunk csak, megvan egyáltalán a száma. Keressük meg. Igen. Nah akkor nagy levegő és tárcsázás. Kicsöng, kicsöng...

- Haló.- szól bele egy lágy hang.

- Öhmm... Szia Amy, Savannah vagyok, nem tudom, hogy emlékszel-e még rám, vagy már kitöröltél az emlékezetedből.- nevettem fel kínosan.

- Ohh, szia Savannah, most meglepődtem, de miért töröltelek volna ki az emlékezetemből? Figyelj én nagyon sajnálom ahogy bántam veled, nem is tudom miért voltam olyan dög. Tényleg. És azt is sajnálom, hogy erre nem előbb jöttem rá. 

- Semmi gond, nem mindenki szerethet mindenkit, mármint érted. Megszoktam, hogy nincsenek barátaim és... áhh mindegy. Viszont nem zavarlak most?- tettem fel óvatosan a kérdésemet.

- Nem dehogyis, mondjad csak. Miben segíthetek Savannah?- nagyon kedves hangja volt és olyan őszintén csengett. Tudtam, hogy számíthatok rá.

- Tudom ez most nagyon fura lesz, mert szerintem hetente beszélhettünk egy sort az iskolában, de most szükségem van rád, nem tudom, hogy mit gondolsz.

- Nyugodtam mond el, bármiről is van szó, rám számíthatsz.-mondta ismét kedvesen és megnyugtatóan.

- Köszönöm, szóval most épp a nagyszüleimnél vagyok, ahova nem a legszívesebben jöttem...

Amy Jeffry